Mondhatnánk hírhedtet is, a jövőre 200 éves intézmény története bővelkedik brutális testi fenyítésekben, kínzásokban, kivégzésekben, és a mai napig a legszigorúbb börtönök közé tartozik, ahol a legkeményebb bűnözők töltik nemritkán életfogytig tartó büntetésüket, de a körülmények jóval civilizáltabbak, mint a múlt században, és többféle (eredetileg is a Sing Singből indult és az Egyesült Államokban országos mozgalommá terebélyesedett) rehabilitációs program is létezik azok számára, akik előbb-utóbb kiszabadulnak, és nem akarnak visszakerülni. Ezen művészetterápiás foglalkozások egyike a színjátszás segítségével ébreszti fel a fogvatartottakban az igényt életük átgondolására és megváltoztatására. Nem is eredménytelenül: míg az ilyen súlyos börtönökből szabadulók többsége visszaesik, addig a terápiát választóknak mindössze 3 százaléka tér vissza a bűnözéshez (bár valószínűleg eleve azok jelentkeznek, akik már a foglalkozások megkezdése előtt hoztak egy döntést a jövőjükről). Van, aki ezen (mindig kiscsoportos) alkalmak során találkozik először irodalmi szöveggel és a szövegek saját életükre vonatkoztatott értelmezésével. Az egyes előadások nem úgy hordoznak (mert hordoznak!) művészi értéket, ahogyan a profik által létrehozott, kizárólag esztétikailag értelmezhető előadások, amelyekben a színész: színész, és az is kell, hogy legyen. Itt – és ez talán más „amatőr” előadásokra is áll – a szereplés, a játékmód elválaszthatatlan a szerepet játszó személytől: és az is kell, hogy legyen.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
