A leégett kastély felépítése

Láng Orsolya: Személyes okok

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Az a „kevés dolog” nála azért elég sok: a költészet mellett prózát is ír, fotóz, filmet rendez. Az önértelmező szerzői esszékkel ez a gond: se úgy tenni nem lehet, mintha nem léteznének, se úgy, mintha mindent megmagyaráznának. Mindezzel együtt valóban hasznos kapaszkodókat kapunk a Személyes okok olvasásához (és újraolvasásához is), márpedig efféle kapaszkodókra könnyen lehet, hogy szüksége van a versek befogadójának.

A kellemesen neutrális cím első olvasásra úgy tűnhet, az utóbbi időben erős hullámként megjelenő önéletrajzi ihletettségű költészethez kapcsolja Láng negyedik kötetét. Ám ez csak részben van így. Hogy ismét az esszét idézzük: „Nem önéletrajzi és nem is vallomásos költészetet szerettem volna működtetni. (…) Tehát amennyiben alanyi költészetet művelek, azt a tárgyias költészet felől teszem, a tárgyiasságot pedig az alanyiság felől érem el.” Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a megélt élmények jelentik elsősorban a versek kiindulópontját. Ehhez képest viszonylag kevés életrajzi elem fedezhető fel az egyes szövegekben, és azok is meglehetősen visszafogottan simulnak bele a versek szövetébe. Könnyen elképzelhető, hogy a szerző környezete több mindent tud detektálni – és akkor a Személyes okok ajánlása („barátaimnak”) is többletértelmet nyer.

A személyesség és a tárgyiasság közötti lebegés, ami a versek alapkarakterét adja, ugyanakkor csak egy a Láng-költészetet mozgásban tartó paradoxok közül. Hasonlóképpen működik a lírai én viszonya a mindenkori másikkal, azaz a vers megszólítottjával is. Az egyes szövegek feltételeznek valamiféle dialogikus helyzetet, de soha nem dönthető el igazán, hogy ki ez a másik, és milyen a viszonya a lírai énnel. A párbeszédek monologikus lendülettel épülnek fel, és a monológok mögött is mintha két pólus rejtőzne. A versbeszélő soha nincs egészen egyedül, de soha nincs nem egyedül sem.