Mi volt előbb, a szó vagy a kép? Bizonyára bogarat ültettek a szerző fülébe a tipikusan vajdasági népnyelvi formulák: frázisok és közhelyek, hétköznapi mondások, szólásmondások, állandósult szókapcsolatok, amelyekre mi, akik a Vajdaságban élünk, már fel sem kapjuk a fejünket, hiszen nyelvbe öltött élettapasztalatként léteznek bennünk. És mivel ez a nyelv ízes és szaftos, ezen kifejezései már-már elveszítik közhelyjellegüket.
Ezek a nyelvi elemek a vizuális elemek kontrapunktjai nélkül elmosódnának, és az ikonikusan közhelyes képek is csak ironikusan és humorral nézhetők. A képekkel keretezett nyelvi formulák így megkapják a maguk elidegenítő effektusait, így együtt válnak reflektálhatókká és nevettetőkké. A nevetés a ráébredés öröme, felszabadító.
Ma még akár manuálisan is össze lehetett volna ragasztgatni a kollázsokat, amelyek elemei a mézeskalács szíveken, a karácsonyi meg a húsvéti képeslapokon, falvédőkön meg szentképeken megtalálható angyalkák, virágok, szűz kisleányok és kispajtások. Mindezzel egy giccskultúrát ment meg a szerző a feledéstől; kár is volna veszni hagyni ezt a vásári esztétikát, amely oly sokáig életünk része és a vidéki életmód velejárója volt. Ez a régi giccs „felújítva”, szerzői intervenciókkal, falusi motívumokkal (traktor, „prikolica”, tévé stb.) megtoldva, grafikusi tehetséggel komponálva van jelen Vass Szabolcs kollázsain, és az „örök giccs” emblémájává válik, aminek a megosztók átlagfilmjei vagy a közösségi oldalak cicás posztjai csak technikailag érettebb és modernebb variációi. A giccs életünk szervesült része, kár tagadni, inkább játsszunk vele!
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
