Önismétléssel nem lehet vádolni Simon Bettinát. A 2018-as, debütáló Strand alapvetően a mentális betegséggel küzdő, a lányára nem kis terheket helyező anyával való számvetés komor verseskönyve volt. A mostani, második kötet továbbra is a kortárs magyar líra köznyelvét beszéli. Alanyi-személyes, élőbeszéd-szerű, nem kötött formájú, a költői képekkel takarékosan bánó, visszafogottan artisztikus, asszociatív-kihagyásos-utalásos megszólalás jellemzi, ám hangvételében, fő témáiban és motívumaiban új irányba indul el. Ironikusabb a hangütés, az anya jóval kisebb szerepet játszik, a költői én pedig változatosabb élethelyzetekben jelenik meg: budapesti és pécsi utcákon flangál vagy iszkol, vonaton ül, állomásépületeknél várakozik, különböző lakásokban bukkan föl, sokféle figura veszi körül. A kötet legnagyobb erénye e változatos szituációkban alkalmazott közvetett ábrázolás. A versbeszélő mindig áttételesen, felbukkanó jelek által vagy mintegy mellékesen elejtett megjegyzésekben ad hírt léthelyzetéről, érzelmi állapotáról. Az állandó hiányérzet az ételek habzsolásán, a gyakori egyedülléten, a főként veszteségekre irányuló emlékezésen vagy a döcögős kapcsolatokon keresztül nyilatkozik meg. Gyakran banális dolgok részletezése közben sejlik fel egy-egy alighanem fájdalmas emlék: például a darálós vécében elakadó, villával kihalászott nedves törlőkendő mintha egy megszakadt szerelmi kapcsolat mementója lenne („Egy villa hiányzik a többi közül. / Nem tudom, elmondtam-e, / amikor a hajnali vonattal elutaztál, / még a darálós vécés albérletből” – A régi albérlet). Máskor egy nyilvános vécében, a túlzásba vitt fagylaltozás után, burleszkszerű részletek közepette szólal ki az általános létállapot: „Éreztem, hogy nem tudok továbbmenni. / Ültem a Sétatéren, küszködve. (…) Az a néhány perc küszködés annyira / hosszúnak tűnt, hogy szinte boldognak éreztem / magam, hiszen nagyon régóta voltam boldogtalan, / és mert rengeteg fagylaltot ettem azelőtt, / hogy a padra lerogytam” (Boldog). A szövegek párbeszéde is fontos: hozzátesz e vers értelmezéséhez a Kettőt kérek, amelyben a költői én utálja a fagylaltot, bizonyára azért, mert gyerekkorában az anyjától egyszerre mindig csak egy gombócot kapott.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
