Kritika

A hollót nem hagyják békében nyugodni, pedig ráférne.

Salvador Dalí, a 20. század legvitatottabb alkotója 120 éve született. Két, egymáshoz semmiben nem hasonlító film is emléket állít – nem a talányos és kevesek által értett művészetének, hanem az egyértelmű narcizmus jeleit mutató, mindenki által ismert vagy ismerni vélt személyiségének.

Wyatt Earpről csinálták a világon a legtöbb filmet, többet, mint Robin Hoodról és az 5 gyilkos Venomról egyenként.

Kabos Gyula, a harmincas–negyvenes évek legnépszerűbb magyar komikusa még önmaga szerint is igen unalmas ember volt a magánéletben.

Remélhetőleg maguk a Monty Python tagjai sem vennék zokon az összehasonlítást, miszerint néhány közeli örökösüket Új-Zélandon találjuk.

Az már a tavaly bemutatott Médeiából is kiderült, hogy Pálos Hannában mennyi erő és intenzitás rejlik. A Bagossy Júlia rendezte darab címszereplőjeként megmutatta, milyen mélyen érti a női lét sokrétűségét, és szerepe szinte predesztinálta, hogy egymaga is kiálljon egy, az euripidészi drámához mérhetően erős történettel.

Hat évvel ezelőtt kisebb kommentháborúba keveredtem egy neves magyar zenekar frontemberével Liam Gallagher Sziget-koncertjét követően.

Egy fekete közösség hagyományos zenés-táncos istentiszteletén járunk, ahol a zenének, a mozgásnak és a táncnak kiemelt szerep jut.

Ha érte valaha is kultúrsokk Magyarországot, az 1975 februárjában esett, amikor a Filmmúzeum (ma Belvárosi Színház) – a megvásárlásához képest egy kerek esztendei erőgyűjtés után – bemutatta Pier Paolo Pasolini Dekameron című filmjét.

Reagan a gonosz birodalmának nevezi a Szovjetuniót; megindul az űrfegyverkezési program; az Egyesült Államok lerohanja Grenadát; megjelenik a Microsoft Word; a MASH fináléja máig megdönthetetlen nézettségi rekordot hoz a tévében; kijön a Thriller legendás videóklipje Michael Jacksontól; az Oscart pedig a Gandhi nyeri.

Nagy vitát kavart, hogy miért nincs opera-előadás immár két éve a szegedi Dóm téren. A vezetés gazdasági szempontokkal érvelt: nincs rá támogatás, illetve a műfaj már nem tölti meg két-három estére a 4 ezres nézőteret. Talán erre is lett egyfajta válasz, hogy ismét az István… került színpadra, Novák Péter rendezésében, aki inkább egyfajta misztériumkoncertként tálalja a történetet, a nyitányt az 1983-as ősbemutató fényképeivel illusztrálva.

„Van nevem, de nehezen kimondható. Ezért a magyar nevem Ildi.” „Amikor eljöttem, a feleségem terhes volt. Hat éve vagyok itt. Még soha nem találkoztam a gyerekemmel, csak okostelefonon keresztül.” „Lehet, hogy soha nem megyek haza.

Ahogy egy kritikusa is megjegyezte, „van, akinek ez idegesítő”. Igen, lehet zavaró az író „kalandozó” beszédmódja, ahogy belekezd egy mondatba, majd abban egy újabbat generál, csak mert más téma jutott eszébe; vagy ahogy letér a megkezdett csapásról, hogy aztán oldalakkal később térjen vissza hozzá.