Kritika

A Leni Riefenstahlról készült új dokumentumfilm voltaképpen egy nyomozás: a náci propagandfilmek készítője tényleg semmit nem tudott semmiről, és csak a személytelen „szépség” érdekelte mindig?

Az 1800-as évek végének Londonjában játszódó Ezer bokszütés bűnös élvezetnek álcázza magát, miközben ragyogóan okos és éleslátó; megtalálja az egyensúlyt az akció, a csodás karakterportrék és a metsző társadalmi kommentár között.

Kiss Judit Ágnes versei a szépségipar és a triviális irodalom terjesztette szépségkultuszra, illetve annak a visszképét megteremtő ironikus, groteszk testhorror-irodalomra reflektálnak, és a kötet egészében nyilvánvaló a Villon-parafrázis.

Friedrich Barnabás Pikszis Kultúrpontban látható kiállításának egyik „üzenete” az, hogy a rendszerváltás óta semmi sem változott, hogy szüleink, nagyszüleink vizuális kultúrához való viszonya mint­egy determinálja, hogy mi magunk miként viszonyulunk a világhoz.

Robert Jay Mathews adócsalóként kezdte, majd rabló lett és gyilkos, aki valamiféle – szélsőjobbos, neonáci – ideológiát igyekezett keríteni bűnös működéséhez. Justin Kurzel filmje, A Rend jelentős hangulatfestő erővel és néhány kiváló színészi alakítással ábrá­zol­ja gazemberi pályafutását.

A tanár, aki a tengert ígérte című filmben telefonhívást kap egy fiatalasszony: lehet, hogy megtalálták a spanyol polgárháború alatt meghalt dédapját egy Barcelonától 500 kilométerre lévő tömegsírban. Elutazik hát nagyapja gyermekkorának helyszínére, hogy összerakja a széthullott mozaikot.

Payal Kapadia szülővárosának, Mumbainak címezi Minden, ami fénynek tűnik című érzékeny, finoman lüktető filmjét.

Számos olyan női tudós van, akikről nem is hallottunk, míg találmányaikról és a velük dolgozó férfiakról igen. David Auburn erről szóló alkotása a 21. század legtöbbet játszott Broadway-előadása lett, a Centrál Színház előadása pedig semmiben nem szenved hiányt a darabból készült mozival szemben. 

Christoph Ransmayr legújabb magyarul megjelent könyvét nevezték már útikönyvnek, afféle szabálytalan memoárnak egy világutazó tollából, de definiálták vaskos novellagyűjteménynek és rendhagyó regénynek is. Ez az utazó azonban hiába látja a világ legkülönlegesebb helyeit és figuráit, nárcisztikusan folyton ugyanazt keresi, bárhová is megy – saját magát.

Ahogyan a Sing Singben a fegyveres rablásért, kábítószer-kereskedésért, sikkasztásért elítélt emberek ötletelnek, sőt táncra is perdülnek, az segít meglátni a súlyos figurákba temetett gyermeket, akiből annyi minden lehetett volna – s talán lehet is még.

Gilles Ségal először 1984-ben bemutatott A bábjátékos című darabjának fókuszában a holokauszt áll. Balázs Zoltán rendező a debreceni Csokonai Színház alkotóival egyszerre látványos és intim produkciót rakott össze a darabból.

Arnold Schönberg azért fontos zeneszerző, mert beteljesítette a zenei fejlődésnek azt a fordulatát, amelyet – ha merészek vagyunk – Bach „jól hangolt” zongorája óta ígért a zenetörténet.

A magyar neoavantgárd egyik legfontosabb alakjának életművéből most négy alkotás látható a Vintage Galériában, megtekintésekor fontos, hogy néha háttérbe toljuk mentális beidegzettségeinket.

A sorozat számtalan olyan munkafolyamatot megmutat, amilyeneket egyébként esélyünk sem lenne látni. Kritika.