Ráadásul a vérbeli rémpofa „Idegen” pont olyan, mint amilyennek, némi lelkiismeret-furdalással kibélelve, magunkat is tartjuk. A neki alávetett, hozzá képest kezdetlegesen felépített élőlényeket (pl. minket, embereket) racionálisan, hideg szívvel használja ki és fel, és holmi gonosz kakukként velünk kelteti ki fiókáit. Ráadásul kötődik is hozzánk, a maga parazita módján: nem pont az ember legjobb barátja, de kétségtelenül ragaszkodik a számunkra inkább terhes közelséghez.
Mivel az idén ünnepeljük az Alien-mitológia születésének 45. évfordulóját, éppen ideje volt, hogy valaki megint berúgja a rettenetes masinéria motorját. A munka Fede Álvarezre, a kiváló zsánerfilmes alkotóra maradt, aki az emberbőrbe kötött klasszikus Evil Dead-filmek újrainstallálásával, majd a gonosz vak emberes hentelés műfajának (már ha addig volt ilyen) megújításával szerzett magának hírnevet. Ehhez képest az Alien nemes kihívás, de egyben kockázatos is. A szuperképességeit rendre csoportos emberirtásban kamatoztató űrbéli fenevad újabb és újabb kalandjai mind jobban megosztották a páratlan fantáziájú H. R. Giger dizájnolta bestiák rajongóit, akik főleg a széria fattyú leágazásait, az Alien vs. Predator filmeket emlegetik szitkozódva – jellemző, hogy Fede Álvarez következő penzumként ennek a szörnyszuperligának a reanimálását tűzte ki maga elé. Amikor Ridley Scott megcsinálta a mind jobban kiteljesedő (s általa megteremtett) Alien-univerzum előzményfilmjét (Prometheus), egyben értelmet próbált adni a bestia születésének, ennek révén látványos kulisszát és számos toposzt is teremtett, miközben pont annyi kérdést hagyott nyitva, mint amennyit megválaszolt. Érdekes, hogy Álvarez saját mozija nem a Prometheust, pláne nem a best of halál filmnek bizonyuló Alien: Covenantot próbálta folytatni, bár bizonyos pontokon felveszi az ott elejtett témákat. Az ő sztorija valahol az első rész után kezdődik egy távoli űrkolónián és annak közvetlen környezetében. A Prometheushoz képest nem kész mozisztárok, hanem kevésbé ismert fiatal színészek domborítanak (rettegnek, harcolnak, menekülnek) a filmvásznon – és az új final girllel, Cailee Spaenyvel az élen kiválóan teljesítenek. A sztori alapszituációja nem bonyolult, de ismerős: hőseink csupán egy elhagyott űrhajót szerettek volna elbirtokolni és lelépni vele egy napfényesebb bolygóra. Ám vesztükre a Weyland-Yutani cég kutatóállomására tévedtek, ahol ostoba tudósok alieneket próbáltak tenyészteni a Ripley által az űrbe taszított eredeti Rém fagyos maradványaiból. Egy ilyen helyen új értelmet nyer a viperafészek fogalma. A film intrikus vonulatáról a két droidfigura gondoskodik, bár a jó és a rossz robot dichotómiájában sok újat nem találni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
