A műfordítóként és novellistaként is jeleskedő szerző a 2012-es debütálása óta eltelt szűk évtizedben nagyon markáns életművet épített fel, amely olvasható az 1990-es és a 2000-es évek transzgresszív, kísérleti prózapoétikája, elsősorban talán Hazai Attila életműve felől, de a posztmodern magyar próza egyik erős vonulatának (Garaczi – Németh Gábor – Kukorelly), sőt, távolabbról még az amerikai minimalista iskola bizonyos alkotóinak (Raymond Carver és Denis Johnson) hatása is érezhető benne. Berta korábbi könyvei egyszerre keresték és feszegették az én-elbeszélés határait, a tárgyias nyelv teherbíró képességét és a történet nélküli történetekben rejlő lehetőségeket. A jellemzően nagyvárosi miliőben kallódó, alámerülő és fel-felbukkanó narrátorok afféle ködlovagokként kóborolták be a maguk végtelenül idegen és mégis zavarba ejtően ismerős tájait. A korszellem kétségtelenül hatott rájuk, miközben irtóztak is az adott korszak minden elemétől. A legjelentősebb kérdése e szövegeknek mind poétikailag, mind gondolatilag az volt, hogyan lehetne valódi téttel megtölteni a képlékeny korba vetett még képlékenyebb narrátori alkatok köré szőtt antitörténeteket. Az új regény mintha ezen a téren lépett volna egy határozottat a korábbi művekhez képest.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
