Az előadás főszereplői azonban nem egy nyaralóban találkoznak. Georgita Máté Dezső rendezésében a fájdalom kínos csöndjei zenévé, fénnyé és érthetetlen álomjelenetek sorozatává válnak. Ez az érthetetlenség időnként nagyon ismerősnek tűnik.
A Trafó kamaratermébe belépve először megállunk az oldalsó díszletfal előtt. Itt találkozik egymással két ember, akik először fel sem ismerik egymást, majd számukra is meglepetésként érkezik a felismerés pillanata, akár a nézők számára. Az apa és fia 12 éve nem látták egymást. A fiú beköltözött a nagypapa házába, az apa pedig a ház papírjaiért jött ebbe a mozdulatlan faluba, ahol – mint a színlapról megtudjuk – 17 fő óvodás, 38 fő iskolás, 47 fő munkanélküli és 176 fő nyugdíjas él. A díszlet hiperrealista: aprólékosan kidolgozott, ütött-kopott, kacatokkal teli szobabelsőt látunk. Nem az a környezet, ahol általában egy fiatal férfi az életét elképzeli, ám szép lassan kiderül, hogy a ház pont olyan elhagyott és elhanyagolt, mint amilyen a benne élő Viktor (Baradlay Viktor).
Az apa először zavartnak, majd bűnbánónak tűnik, ám lassan, de biztosan elkezdi birtokba venni a teret. Ritkán találkozunk színpadon ilyen apafigurával, erőszakosságát, önhittségét, önzőségét és kisszerűségét Shakespeare Lear királya is megirigyelné. Szabó Zola alakítása azért különleges, mert egyszerre mutatja az apát szerethetőnek és gyűlöletesnek, kegyetlennek és esendőnek. Baradlay Viktor pedig jó ellenpontja: jó fiú, akinek legnagyobb hibája az, hogy nem tud megküzdeni a szülői mintával, szorongó és enervált, képtelen a cselekvésre.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
