Film

Az utolsó művészfilm

Gothár Péter: Hét kis véletlen

  • - ts -
  • 2021. május 19.

Kritika

Volt egyszer egy film, a rendezője nem érdekes (David Miller), a címe sem különösebben (Az utolsó cowboy, eredetileg: Loneley Are the Brave), 1962-ben jött ki Amerikában, Magyarországon is biztos bemutatta valamelyik filmekre szakosodott kertévé, vagy megjelent legalább VHS-en, aligha ismerik sokan, mellette szóljon, hogy Kirk Douglas játszotta a főszerepét.

Arról szól, hogy valahogy itt felejtődött egy cowboy. Úgy kezdődik, hogy a csávó alszik, rendesen, ahogy a westernekben szoktak, a szabad ég alatt, a nyergét használva párnának, s arra ébred, hogy elszáll fölötte a csíkhúzó repcsi. Hősünk kitörli a csipát a szeméből, felkap palomino lovára, s hamarosan bajba keveredik. Nyomában egy rakás rendőr, dzsipekkel, helikopterrel, bömbivel, kutyákkal és hadseregnek elegendő arzenállal, de ő derék hátasával megmássza a nagy hegyet, mert a túloldalán ott várja a nyílt préri, ahol már bottal üthetik a nyomát. Szikla porlik a pata alatt, gyilkos vállalkozás, még inkább totál esélytelen, majd’ másfél óra azzal telik, hogy küzdenek a rideg természettel, sarkukban a kopók. Átjutnak, persze, csakhogy a túloldalon nem a nyílt préri várakozik, hanem az autósztráda, rögtön el is vágja őket egy kamion. Az üldözők is körbeérnek addigra, a jó seriff (Walter Matthau) lelövi a vergődő palominót, a cowboyt meg berakják a mentőbe, de tudja mindenki, hogy hiába.

Nem is tudom, hogy miről jutott ez eszembe, talán onnan, hogy Gothár Péter viszonylag új filmjében is kiszáll a mentő, nem is egyszer, hanem kétszer, az elején meg a végén, afféle keretbe foglalva a műegészt. Ami azt illeti, szükség is van rá, mert a Hét kis véletlen a címe dacára épphogy nem apróságokkal foglalatoskodik, hanem az élet nagy, hovatovább legnagyobb dolgaival. Mondjuk úgy, velük néz farkasszemet, nem csoda tehát, ha elviszi a mentő. Először azért, mert megijed, ki ne ijedne meg az élet nagy dolgainak a láttán, a végén meg azért, mert a nagy találkozásra (az élet nagy kérdéseivel: szerelem, szeretet meg hogy mi végre az egész) ráment egy kicsit – hogy mást ne mondjak, csak neki zongorázott a Schiff András.

 
Részlet a filmből.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.