Tánc

A túlvilág kapujában

A Győri Balett és Lajkó Félix: GisL

  • Vida Virág
  • 2021. május 19.

Kritika

Bár a Győri Balett folyamatosan megbízható színvonalat hoz, elhelyezésük a magyar táncpalettán távolról sem egyértelmű: a népszerű együttest a szakmai körök a kortárs táncművészet kívülálló szereplőjeként kezelik. Ebbe az is belejátszhat, hogy a legfontosabb ismertetőjegyeik évtizedek óta változatlanok.

Noha a társulat működése negyvenkét év alatt három komolyabb korszakra bontható, a vezetőváltások (Markó Iván, Kiss János, Velekei László) ellenére a Győri Balett ugyanazt a művészeti irányvonalat képviseli, amelyet valóban nehéz a mostani kortárstánc fogalmába beleerőltetni.

A mostani Giselle-adaptációban Velekei koreográfusi és Csepi Alexandra dramaturgi kezét biztosan vezeti a klasszikus dramaturgia, az eredeti romantikus cselekmény lényegre törő kivonatát látjuk megvalósulni. Találó hát a cím, GisL: mintha a két alkotó sorkiemelő filccel futotta volna át a librettót, és csak a történetmesélés szempontjából leglényegesebb jeleneteket hagyták volna bent az adaptációban. És az elképzelés jól működik. A szereplők kiléte pontosan meghatározott, és könnyen értelmezhető a lineáris vonalú történetmesélés is. Nézőként nem kell őrlődnünk a mögöttes tartalmak felfedezésén, élvezhetjük a puszta vizuális élményt. Éppen ez az egyik fontos jegye a Győri Balett előadásainak. Tudható, mire számíthatunk, meghökkentő újításokra, merész színpadi ötletekre, polgárpukkasztó, mellbevágó jelenetekre, színpadi meztelenségre biztosan nem. A vizuális élményt pedig most is a jól válogatott és kiválóan képzett táncosoknak, a csinos jelmezeknek, a designos díszleteknek, a drámai fényeknek és Lajkó Félix hegedű- és citeravirtuóz zenéjének köszönhetjük. A táncosok mozgásának kidolgozottsága és a közöttük lévő összhang talán az egyik legfontosabb erénye a társulatnak, amely most, ebben a magas technikai tudást és jó fizikai erőnlétet igénylő darabban is jól érvényesül. Öröm nézni, ahogyan a pas de deux-k gyors emelései végigszántják a teret a falusi táncnál, ahogyan a villik kecses karjai lengedeznek a legtöbbször sötétre fényelt színpadon. Szépen megkomponált kép, amikor a temetői színben, túlvilági életükre utalva, a villik fejjel lefelé lógnak nyírfás díszletdobozaikban. A szimbólum erős, a túlvilági lét az e világi tükrözött változatának sejlik fel egy pillanatra, ahol a villik a túlvilág kapujában repdeső nyugtalan pillangóknak tűnnek.

A koreográfus szándéka szerint az előadás a nő és a férfi örök és megfejthetetlen, feszültségekkel teli viszonyrendszerére koncentrál. Jól találja meg ehhez szereplőit: Herkovics Eszter Adria (Giselle) és Daichi Uematsu (Albrecht herceg) kifejező és pontos táncosok, sodró erejű színpadi jelenléttel. Felkészültségük, precíz mozgásuk és átszellemültségük kifogástalan, saját személyiségükből is adnak a szerephez. De Velekei nem hatol elég mélyre, marad a modoros biztonsági játéknál. Az előadást záró duett így is jól sikerül: a szerelem elvesztésének fájdalma katartikus élménnyé válik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.