Noha a társulat működése negyvenkét év alatt három komolyabb korszakra bontható, a vezetőváltások (Markó Iván, Kiss János, Velekei László) ellenére a Győri Balett ugyanazt a művészeti irányvonalat képviseli, amelyet valóban nehéz a mostani kortárstánc fogalmába beleerőltetni.
A mostani Giselle-adaptációban Velekei koreográfusi és Csepi Alexandra dramaturgi kezét biztosan vezeti a klasszikus dramaturgia, az eredeti romantikus cselekmény lényegre törő kivonatát látjuk megvalósulni. Találó hát a cím, GisL: mintha a két alkotó sorkiemelő filccel futotta volna át a librettót, és csak a történetmesélés szempontjából leglényegesebb jeleneteket hagyták volna bent az adaptációban. És az elképzelés jól működik. A szereplők kiléte pontosan meghatározott, és könnyen értelmezhető a lineáris vonalú történetmesélés is. Nézőként nem kell őrlődnünk a mögöttes tartalmak felfedezésén, élvezhetjük a puszta vizuális élményt. Éppen ez az egyik fontos jegye a Győri Balett előadásainak. Tudható, mire számíthatunk, meghökkentő újításokra, merész színpadi ötletekre, polgárpukkasztó, mellbevágó jelenetekre, színpadi meztelenségre biztosan nem. A vizuális élményt pedig most is a jól válogatott és kiválóan képzett táncosoknak, a csinos jelmezeknek, a designos díszleteknek, a drámai fényeknek és Lajkó Félix hegedű- és citeravirtuóz zenéjének köszönhetjük. A táncosok mozgásának kidolgozottsága és a közöttük lévő összhang talán az egyik legfontosabb erénye a társulatnak, amely most, ebben a magas technikai tudást és jó fizikai erőnlétet igénylő darabban is jól érvényesül. Öröm nézni, ahogyan a pas de deux-k gyors emelései végigszántják a teret a falusi táncnál, ahogyan a villik kecses karjai lengedeznek a legtöbbször sötétre fényelt színpadon. Szépen megkomponált kép, amikor a temetői színben, túlvilági életükre utalva, a villik fejjel lefelé lógnak nyírfás díszletdobozaikban. A szimbólum erős, a túlvilági lét az e világi tükrözött változatának sejlik fel egy pillanatra, ahol a villik a túlvilág kapujában repdeső nyugtalan pillangóknak tűnnek.
A koreográfus szándéka szerint az előadás a nő és a férfi örök és megfejthetetlen, feszültségekkel teli viszonyrendszerére koncentrál. Jól találja meg ehhez szereplőit: Herkovics Eszter Adria (Giselle) és Daichi Uematsu (Albrecht herceg) kifejező és pontos táncosok, sodró erejű színpadi jelenléttel. Felkészültségük, precíz mozgásuk és átszellemültségük kifogástalan, saját személyiségükből is adnak a szerephez. De Velekei nem hatol elég mélyre, marad a modoros biztonsági játéknál. Az előadást záró duett így is jól sikerül: a szerelem elvesztésének fájdalma katartikus élménnyé válik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
