Ám eléri az intézményt is a Covid-járvány, amellyel szemben eszköztelenek a dolgozók, és amikor egyszer csak nem jön a váltás, Sarah a szolgálat tizensokadik órájában ott találja magát az egész intézményben egyedüli személyzetként egy hörögve lélegző haldokló mellett (kedves, humorra fogékony, idős férfi, addigra már megkedvelhettük öregségére esendően gyermekivé lett lényét), de egyedül nem tudja megfordítani a fuldokló beteg 100 kilós testét. És hajnali fél négykor nincs senki, senki, akinek kötelessége volna, fizetést vesz fel érte és még esküt is tett rá, nincs senki, aki segítene. Csak az intézeti ápoltak legfiatalabbika, a negyvenes éveiben már szellemileg leépülő, de a jó szóra még fogékony, olykor feltisztuló tudatú Tony.
Amikor 2020. tavaszi reggelein a magyar rádiókban is bemondták a fertőzés terjedésének adatait, nem mulasztották el hozzátenni az egyre rettenetesebb számokhoz, mintegy rituálisan, hogy zömmel idős, krónikus betegségben szenvedő emberek hunytak el. A közlés rejtett értelme pedig az volt, hogy bár mindez nagyon sajnálatos, de mi, egészséges(ebb) és fiatal(abb) kedves hallgatók (hogy ne mondjam, dolgozó népünk), mi biztonságban vagyunk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
