Könyv

Terepmunkán

Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget

Kritika

A tárcákban és novellákban, amelyeket a szerző 2017 és 2021 között írt, nincs semmiféle mesterkéltség, nincsenek felesleges szavak, mondatok, csak maguk a végtelenül egyszerű történetek, sokszor alig több mint három oldalban. Mindennapi élethelyzetek, hétköznapi helyszínek, ismerős sorsok, amelyek bárkivel megtörténhetnek, előfordulhatnak.

E kis írások cselekménye – nem is mindig cselekmény a szó klasszikus értelmében, inkább valamilyen helyzet – pár szóval leírható, holott a tárcanovellákban egy-két mondatban komplett emberi sorsok, szabályos drámák, esetenként tragédiák vannak összesűrítve. Tóth Krisztina remekül bánik ezzel a technikával: hol feszültséget kelt általa, hol visszautal a múltra, másutt egy pillanat alatt erős atmoszférát teremt, némely történetben pedig ezek alkotják a váratlan fordulatot, befejezést. A Mit eszik a flamingó? című írás például arról szól, hogy egy apa elhozza ötéves kisfiát a nagyszülőktől, hogy magához vegye. „Több mint három éve nem látta, azóta, hogy a gyerek anyja meghalt. Amerikába ment dolgozni, és mivel nem volt zöldkártyája, nem merte elhagyni az Államokat. Mostanra sikerült annyi pénzt összeszednie, hogy hazajöhessen, és vásároljon egy kis panel­lakást. Úgy döntött, magához veszi a gyereket (…).” A Légörvényben egy külföldi állásinterjúra utazó fiatal lány története. Már a repülőtéren figyelmes lesz egy ellenszenves családra – apa, anya és a kislányuk –, ráadásul a férfi a gépen mellette ül. Egyszer csak észreveszi, hogy a kislány fejére kendő került, az apja pedig egy hajköteget gyömöszöl az egyik táskába. A különös szituáció megoldása itt is ugyancsak pár mondatba van sűrítve: a kislány leukémiás, őssejtkezelésre utaznak külföldre, „mert itthon már egyik kórház sem vállalta a gyereket”.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)