Ez még nem volna szokatlan: a rövidesen felbomló többnemzetiségű birodalom cseh, szlovák, délszláv és román katonái nem meglepő módon nem akartak többé harcolni (addig se nagyon), különösen, hogy küszöbön állt nemzetállamaik megalakulása, ill. terjeszkedése, de ez a temesvári magyar katona nem abban reménykedik, hogy majd megadja magát az olaszoknak és hadifogolyként átvészeli valahogy a háború befejezéséig. Ő Sohaországot keresi, a szigetet a tenger közepén, ahol örök béke honol, és az emberek szeretik egymást. Ahonnan valójában származik, mint névrokona, Peter Pan, a népszerű gyerekmesehős, aki nem nő fel soha, mert felnőttnek lenni rabság, önmegtagadás és létkorrupció. Pán Péter nevű baka csakugyan létezett és ott fejezte be életét valamelyik értelmetlenül megvívott isonzói csatában a több százezer magyar áldozat egyikeként. Hogy az igazi Pán közlegény (vagy tizedes, netán őrmester) dezertált volna, az felettébb valószínűtlen, de a Monte Grappán lévő katonai temetőben található sírköve (amelyen csak egy név szerepel, de az legalább szerepel, ellentétben a több ezer azonosítatlan áldozattal) megihlette az olasz szerzőpárost, hogy a lövészárkok sarából felemelje azt, ami még nem veszett el egészen, és egy merőben allegorikus, egyszemélyes pikareszk filmmé formálja a magyar baka senki földjén (erdőkön, mezőkön, lakatlan falvakban) megesett „kalandjait”. Amelyek belső kalandok: a megelevenedő gyerekkor, a parasztasszony mama meséje Pánról, a görög istenségről (mondom: nem a realitásban vagyunk), az ellenség sisakjának megszemélyesítése révén a leszámolás – nem az ellenséggel, hanem az ellenségképpel. Péter művész. Lerajzolja elpusztult bajtársait, és egy barlang falán örökíti meg a nagy háborút. Értjük a távoli jövőnek szóló üzenetet. Rajta kívül csak egy reménytelen olasz katonai csoportozat, néhány ugyanolyan szakadt gyalogos bolyong ugyanazokat a köröket róva, mint Péter, talán ők is azt a szigetet keresik, amit ő, és nem veszik észre, hogy már ott vannak, de ahhoz, hogy az olyan legyen, amilyennek képzelték, el kell engedni mindent, amit az identitásuknak véltek. Ebből az igen gazdag, ókori és 20. századi mitológiát egymásra vonatkoztató narratívából minden erőltetés nélkül érkezünk meg napjainkba, egy eldobált tárgyakat mutató kameramozgással (ún. kocsizással), amely végül a tengerből kimentett emberek esetében (is) használt izolációs fólián fejeződik be.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
