Film

Nyárutó

Charlotte Wells: Volt egyszer egy nyár

Kritika

Elsőfilmes rendező, pláne úgynevezett szerzői filmmel régen robbant be úgy a köztudatba, mint a skót Charlotte Wells a saját forgatókönyvéből készített Volt egyszer egy nyárral.

És nem is csupán a két főszereplő valóban lehengerlő alakításának tudható be a siker (az apát játszó ír Paul Mescalt Oscarra is jelölték), hanem a filmnyelv egyedi, bátor, mégis közérthető megoldásainak, illetve annak, hogy aligha akad néző, aki zsigeri szinten ne kapcsolódna a játékidő végén ehhez a két hétköznapi figurához. Nem véletlenül terjednek házi készítésű szkeccsek az internet erre alkalmas felületein „sírjunk a Volt egyszer egy nyárra” hashtaggel.

A varázs, mint általában a hasonló esetekben nem a nagy történetben rejlik. Egyébként is, az elmúlt években (talán évtizedben is már) mintha kissé korrumpálódtak volna az úgynevezett nagy történetek. Gyanússá váltak, elidegenedtek, vagy mi idegenedtünk el tőlük, mindenesetre ma már nem sikk nagy narratívákban kísérletezni – bár erről a Nemzeti Filmalapnak még nem szóltak. Wells sztorija egy fél mondatban is összefoglalható: elvált apa és kiskamasz lánya eltöltenek egy hetet a török Riviéra egyik olcsó nyaralókomplexumában, aztán hazamennek. Hogy utána mi történik velük, azt lényegében csak utalásokból sejthetjük. A film végén pár percig látjuk a felnőtt Sophie-t (Celia Rowlson-Hall szöveg nélküli játékával), amint visszanézi a film gerincét adó régi videókamerás felvételeket, s ugyanő párszor bevillan a lineáris cselekménybe iktatott álomszerű diszkójelenetekben is, de nagyjából ennyi. Minden mást Mescal és a kamasz lányát alakító, egészen remek gyerekszínész, Frankie Corio visszafogott párbeszédeiből, de leginkább az ezekkel nagyjából arányos hallgatásaiból kell leszűrnünk. Mondjuk, ez nem is olyan nehéz, hiszen annyira nem emeli el Wells a képeket a történettől, hogy ne lehessen elég pontosan érteni, itt egy nagy tragédiáról van szó. Olyan tragédiáról, amely a játékidő nagy részében még vidám-naiv gyerekkorának utolsó felszabadult perceit élő Sophie egész életét meg fogja határozni végül. És hát ebbe kell beleszakadni a szívnek, mondja a rendező, és igaza is van. Nem azt látjuk, hogyan veszti el Sophie, hanem azt, hogy mit veszít el.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.