Film

Nyárutó

Charlotte Wells: Volt egyszer egy nyár

Kritika

Elsőfilmes rendező, pláne úgynevezett szerzői filmmel régen robbant be úgy a köztudatba, mint a skót Charlotte Wells a saját forgatókönyvéből készített Volt egyszer egy nyárral.

És nem is csupán a két főszereplő valóban lehengerlő alakításának tudható be a siker (az apát játszó ír Paul Mescalt Oscarra is jelölték), hanem a filmnyelv egyedi, bátor, mégis közérthető megoldásainak, illetve annak, hogy aligha akad néző, aki zsigeri szinten ne kapcsolódna a játékidő végén ehhez a két hétköznapi figurához. Nem véletlenül terjednek házi készítésű szkeccsek az internet erre alkalmas felületein „sírjunk a Volt egyszer egy nyárra” hashtaggel.

A varázs, mint általában a hasonló esetekben nem a nagy történetben rejlik. Egyébként is, az elmúlt években (talán évtizedben is már) mintha kissé korrumpálódtak volna az úgynevezett nagy történetek. Gyanússá váltak, elidegenedtek, vagy mi idegenedtünk el tőlük, mindenesetre ma már nem sikk nagy narratívákban kísérletezni – bár erről a Nemzeti Filmalapnak még nem szóltak. Wells sztorija egy fél mondatban is összefoglalható: elvált apa és kiskamasz lánya eltöltenek egy hetet a török Riviéra egyik olcsó nyaralókomplexumában, aztán hazamennek. Hogy utána mi történik velük, azt lényegében csak utalásokból sejthetjük. A film végén pár percig látjuk a felnőtt Sophie-t (Celia Rowlson-Hall szöveg nélküli játékával), amint visszanézi a film gerincét adó régi videókamerás felvételeket, s ugyanő párszor bevillan a lineáris cselekménybe iktatott álomszerű diszkójelenetekben is, de nagyjából ennyi. Minden mást Mescal és a kamasz lányát alakító, egészen remek gyerekszínész, Frankie Corio visszafogott párbeszédeiből, de leginkább az ezekkel nagyjából arányos hallgatásaiból kell leszűrnünk. Mondjuk, ez nem is olyan nehéz, hiszen annyira nem emeli el Wells a képeket a történettől, hogy ne lehessen elég pontosan érteni, itt egy nagy tragédiáról van szó. Olyan tragédiáról, amely a játékidő nagy részében még vidám-naiv gyerekkorának utolsó felszabadult perceit élő Sophie egész életét meg fogja határozni végül. És hát ebbe kell beleszakadni a szívnek, mondja a rendező, és igaza is van. Nem azt látjuk, hogyan veszti el Sophie, hanem azt, hogy mit veszít el.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.