Film

Nyárutó

Charlotte Wells: Volt egyszer egy nyár

Kritika

Elsőfilmes rendező, pláne úgynevezett szerzői filmmel régen robbant be úgy a köztudatba, mint a skót Charlotte Wells a saját forgatókönyvéből készített Volt egyszer egy nyárral.

És nem is csupán a két főszereplő valóban lehengerlő alakításának tudható be a siker (az apát játszó ír Paul Mescalt Oscarra is jelölték), hanem a filmnyelv egyedi, bátor, mégis közérthető megoldásainak, illetve annak, hogy aligha akad néző, aki zsigeri szinten ne kapcsolódna a játékidő végén ehhez a két hétköznapi figurához. Nem véletlenül terjednek házi készítésű szkeccsek az internet erre alkalmas felületein „sírjunk a Volt egyszer egy nyárra” hashtaggel.

A varázs, mint általában a hasonló esetekben nem a nagy történetben rejlik. Egyébként is, az elmúlt években (talán évtizedben is már) mintha kissé korrumpálódtak volna az úgynevezett nagy történetek. Gyanússá váltak, elidegenedtek, vagy mi idegenedtünk el tőlük, mindenesetre ma már nem sikk nagy narratívákban kísérletezni – bár erről a Nemzeti Filmalapnak még nem szóltak. Wells sztorija egy fél mondatban is összefoglalható: elvált apa és kiskamasz lánya eltöltenek egy hetet a török Riviéra egyik olcsó nyaralókomplexumában, aztán hazamennek. Hogy utána mi történik velük, azt lényegében csak utalásokból sejthetjük. A film végén pár percig látjuk a felnőtt Sophie-t (Celia Rowlson-Hall szöveg nélküli játékával), amint visszanézi a film gerincét adó régi videókamerás felvételeket, s ugyanő párszor bevillan a lineáris cselekménybe iktatott álomszerű diszkójelenetekben is, de nagyjából ennyi. Minden mást Mescal és a kamasz lányát alakító, egészen remek gyerekszínész, Frankie Corio visszafogott párbeszédeiből, de leginkább az ezekkel nagyjából arányos hallgatásaiból kell leszűrnünk. Mondjuk, ez nem is olyan nehéz, hiszen annyira nem emeli el Wells a képeket a történettől, hogy ne lehessen elég pontosan érteni, itt egy nagy tragédiáról van szó. Olyan tragédiáról, amely a játékidő nagy részében még vidám-naiv gyerekkorának utolsó felszabadult perceit élő Sophie egész életét meg fogja határozni végül. És hát ebbe kell beleszakadni a szívnek, mondja a rendező, és igaza is van. Nem azt látjuk, hogyan veszti el Sophie, hanem azt, hogy mit veszít el.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.