Film

Nyárutó

Charlotte Wells: Volt egyszer egy nyár

Kritika

Elsőfilmes rendező, pláne úgynevezett szerzői filmmel régen robbant be úgy a köztudatba, mint a skót Charlotte Wells a saját forgatókönyvéből készített Volt egyszer egy nyárral.

És nem is csupán a két főszereplő valóban lehengerlő alakításának tudható be a siker (az apát játszó ír Paul Mescalt Oscarra is jelölték), hanem a filmnyelv egyedi, bátor, mégis közérthető megoldásainak, illetve annak, hogy aligha akad néző, aki zsigeri szinten ne kapcsolódna a játékidő végén ehhez a két hétköznapi figurához. Nem véletlenül terjednek házi készítésű szkeccsek az internet erre alkalmas felületein „sírjunk a Volt egyszer egy nyárra” hashtaggel.

A varázs, mint általában a hasonló esetekben nem a nagy történetben rejlik. Egyébként is, az elmúlt években (talán évtizedben is már) mintha kissé korrumpálódtak volna az úgynevezett nagy történetek. Gyanússá váltak, elidegenedtek, vagy mi idegenedtünk el tőlük, mindenesetre ma már nem sikk nagy narratívákban kísérletezni – bár erről a Nemzeti Filmalapnak még nem szóltak. Wells sztorija egy fél mondatban is összefoglalható: elvált apa és kiskamasz lánya eltöltenek egy hetet a török Riviéra egyik olcsó nyaralókomplexumában, aztán hazamennek. Hogy utána mi történik velük, azt lényegében csak utalásokból sejthetjük. A film végén pár percig látjuk a felnőtt Sophie-t (Celia Rowlson-Hall szöveg nélküli játékával), amint visszanézi a film gerincét adó régi videókamerás felvételeket, s ugyanő párszor bevillan a lineáris cselekménybe iktatott álomszerű diszkójelenetekben is, de nagyjából ennyi. Minden mást Mescal és a kamasz lányát alakító, egészen remek gyerekszínész, Frankie Corio visszafogott párbeszédeiből, de leginkább az ezekkel nagyjából arányos hallgatásaiból kell leszűrnünk. Mondjuk, ez nem is olyan nehéz, hiszen annyira nem emeli el Wells a képeket a történettől, hogy ne lehessen elég pontosan érteni, itt egy nagy tragédiáról van szó. Olyan tragédiáról, amely a játékidő nagy részében még vidám-naiv gyerekkorának utolsó felszabadult perceit élő Sophie egész életét meg fogja határozni végül. És hát ebbe kell beleszakadni a szívnek, mondja a rendező, és igaza is van. Nem azt látjuk, hogyan veszti el Sophie, hanem azt, hogy mit veszít el.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.