Lemez

A halál ötven perce

Depeche Mode: Memento Mori

Kritika

Ha végignézünk a Rock and Roll Hall of Fame zenészeinek listáján, egészen biztos, hogy Andy Fletcher az, aki a legkevesebbet tette azért, hogy bekerüljön az elit klubba.

E sorok írója is több Depeche Mode-koncertkritikában élcelődött azon, hogy Fletch semmit nem csinál a színpadon az integetésen és a tapsoláson kívül. De a viccek elhalkultak, amikor tavaly májusban jött a halálhír, és noha mindenki tisztában volt a 60 évesen elhunyt Andy zenei szerepével (illetve annak hiányával), sokan meg voltak arról győződve, hogy ezzel az együttesnek befellegzett. Fletch volt ugyanis a DM motorja, amit ő fogalmazott meg a legjobban, amikor a zenekar még négytagú volt: „Dave az énekes, Martin a szövegíró, Alan a jó zenész, nekem pedig az a feladatom, hogy összetartsam a csapatot.”

Ahogy a Mode túlélte Alan Wilder kiszállását a kilencvenes évek közepén (Dave Gahan meg pár drogtúladagolást), úgy most, Andy Fletcher halála után is tovább tudott lépni. De a Memento Mori című 15. stúdióalbum ettől függetlenül is nehéz szülés volt: már Fletch halála előtt elkezdődtek a munkálatai, s már akkor megvolt a baljós cím – emlékezz a halálra! Ahogy sok más előadó esetében, úgy a DM-nél is a Covid hátráltatta a folyamatot, ráadásul Gahan bizonytalan volt az egész projekttel kapcsolatban. Érdekes módon a régi barát elvesztése adott újabb lendületet a frontembernek és Martin Gore-nak: közelebb hozta őket egymáshoz, és aki mostanában látott velük közös interjút, az megbizonyosodhatott róla, hogy láthatóan szorosabb lett az évtizedek során gyakran megingó barátságuk. Ahogy a legutóbbi album, a 2017-es Delta Machine esetében, úgy most is James Ford lett a producer, ami pedig a dalszerzői krediteket illeti, találunk pár meglepetést.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.