A két művész anyagválasztása és technikája hasonló, munkájuk mégis gyökeresen más szellemű. Együtt kiállítva (és Jánossy Lajos kiállításhoz írt szövegével kiegészülve) érdekes párbeszédbe kerülnek egymással.
A szobrászként és performerként induló, Floridában élő és dolgozó Noelle Mason sokoldalú művész. Az itt látható képén egy átvilágított koffert látunk, amelyben egy ember kuporog. Mason ugrott már ejtőernyővel (a fején kamerával), de termesztett pszichoaktív gombákat is. Visszatérő eszköze a sokkolás. „Örülök, ha a munkáim felkavarók, a kortárs művészet igenis lehet kényelmetlen. Szeretném megváltoztatni, ahogy a világra nézünk” – mondta az Orlando Weeklynek 2016-ban. A 2014-es tampai HCC Ybor School of Visual and Performing Arts Galleryben tartott egyéni, Transliminal című kiállításán hozta fel először a határok és a vizuális képalkotó technológiák szerepét. Ekkor keresztszemes hímzésekkel készítette műalkotásait, amelyeknek az alapjai az Egyesült Államok és Mexikó határvidékét pásztázó űrfelvételek, s átszökni próbáló, esetenként már teherautókba zsúfolt menekültekről éjjel látó kamerákkal készített fotók voltak. „Megfigyelési kultúrában élünk”, állította a fentebb idézett interjújában. Masont már a pályája kezdetétől megmozgatták a megfigyelőrendszerek, illetve a felvételeik, amelyek elsősorban akkor kerülnek elő, ha valamiféle erőszakkal kell szembesülnünk. (Feldolgozta egyebek mellett a columbine-i iskolai lövöldözést, illetve az al-Káida egyik lefejezési videóját is.) Különféle művészi eszközökkel nyúl a témájához, így jutott el a megformált, megfaragott kőtől a 19. századig visszanyúló fotós technikáig, a cianotípiáig. (A cianotípia, azaz a kéknyomat, kékkép egy, az 1890-es évektől egészen az 1950-es évekig használt, nem ezüst alapú fényképészeti eljárás.) Itt látható műve az amerikai határőrség archívumában talált felvételeket tartalmazó sorozatából való. Kötött egy megállapodást velük, amelynek alapján a mexikói határnál átjutni igyekvő emberekről készült dokumentációt, a röntgen- és hőkamerás felvételeket felhasználhatja művészeti projektjében. „Gyerekként, amikor apukám elutazott, mindig kértem, hadd rejtőzzek el a bőröndjében. Ezt egy teljesen reális utazási módnak gondoltam” – meséli lapunknak Egri Orsolya, a kiállítás létrehozója. „Felnőttként gyomron ütött a felismerés: emberek számára, amikor élet-halál kérdése a menekülés, ez valóban megoldásnak tűnhet. Ám ma már szinte lehetetlen becsapni a technikát.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
