Kiállítás

Smink nélkül

Ruth Orkin: Az idő illúziója

Kritika

Részeg, magányos, olykor önfeledt nők. Egyedül utaznak, étteremben reggeliznek, motoroznak, vásárolnak.

A fáradtságtól elcsigázottan ülnek unatkozó gyerekükkel vagy éppen cigivel a szájukban, ládákon álldogálnak. A strandon kezüket a mellettük fekvő férfi pólója alá csúsztatják lopva. Majd azt látjuk, hogy egy fiatal nő végigsétál az utcán, testtartása merev, egy sálba burkolja magát. A léptei gyorsak, nem néz se jobbra, se balra. Férfiak között halad, az egyikőjük utána fütyül. Falják a szemükkel, mint valami tiltott gyümölcsöt. A nő arckifejezése ismerős: bár a kép több mint hetven éve készült, pont úgy mered maga elé, fejét kissé felfelé tartva, mint ahogyan egy mai nő, amikor végig kell haladnia például egy építkezés mellett, tűrve a füttyögést, az obszcén beszólásokat és a ruhán áthatoló tekinteteket. Ilyenkor legszívesebben megszűnnénk létezni, annyira kényelmetlen érzés. A fénykép címe Amerikai lány Olaszországban. Ma a Catcalling címet is kaphatná. Ez a Firenzében, 1951-ben készült felvétel Orkin leghíresebb fényképe, s ma is kirobbanó erejű. Bár sokan vádolták Orkint azzal, hogy megrendezte az egészet, ez a képen szereplő modell, Jinx Allen (mai nevén Ninalee Craig) szerint nem igaz: „Nem, nem beállított kép. Tizenöt férfi volt ott és csak két kép készült. Az egyetlen dolog, ami történt, hogy Ruth Orkin volt annyira bölcs, hogy megkérjen, forduljak meg és sétáljak el még egyszer előttük” – emlékezett vissza egy 2011-es interjúban Jinx. Noha a jelenet azt sugallja, a férfiak nem lépték át azt a bizonyos határvonalat, az egyik férfit ennek ellenére éveken át kiretusálták a képről, mert úgy vélték, olyan, mintha a lágyékát fogdosná. Az ikonikus fotó a Don’t Be Afraid to Travel Alone! (Ne félj egyedül utazni!) című sorozat részeként vált világhírűvé: a riport 1952-ben jelent meg a Cosmopolitan magazinban: a cikkben egyedül utazó nőknek adtak tanácsot a „biztonságos és gondtalan utazás szabályaival kapcsolatban”. A kiállítás különtermet szentelt a Jinx Allenről készült képeknek. Az akkor művészettörténetet és festészetet tanuló fiatal lány 1951 augusztusában találkozott össze Ruth Orkinnal, aki éppen Firenzébe utazott a Life magazinnak készült izraeli tudósítása után. A falon látható egy nagyítás is, amelyen Jinx évtizedekkel később pózol a híres fotó mellett, ugyanazzal a sállal, mint amelyet 1951-ben viselt. Orkin egy héten át követte kamerájával Jinxet, aki olykor boldogan olvas egy otthonról kapott levelet az American Express fiókja előtt, vagy éppen szomorkás tekintettel ül egy olyan szobor előtt, amely egy meredező péniszű, meztelen férfit ábrázol.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)