Kiállítás

Smink nélkül

Ruth Orkin: Az idő illúziója

Kritika

Részeg, magányos, olykor önfeledt nők. Egyedül utaznak, étteremben reggeliznek, motoroznak, vásárolnak.

A fáradtságtól elcsigázottan ülnek unatkozó gyerekükkel vagy éppen cigivel a szájukban, ládákon álldogálnak. A strandon kezüket a mellettük fekvő férfi pólója alá csúsztatják lopva. Majd azt látjuk, hogy egy fiatal nő végigsétál az utcán, testtartása merev, egy sálba burkolja magát. A léptei gyorsak, nem néz se jobbra, se balra. Férfiak között halad, az egyikőjük utána fütyül. Falják a szemükkel, mint valami tiltott gyümölcsöt. A nő arckifejezése ismerős: bár a kép több mint hetven éve készült, pont úgy mered maga elé, fejét kissé felfelé tartva, mint ahogyan egy mai nő, amikor végig kell haladnia például egy építkezés mellett, tűrve a füttyögést, az obszcén beszólásokat és a ruhán áthatoló tekinteteket. Ilyenkor legszívesebben megszűnnénk létezni, annyira kényelmetlen érzés. A fénykép címe Amerikai lány Olaszországban. Ma a Catcalling címet is kaphatná. Ez a Firenzében, 1951-ben készült felvétel Orkin leghíresebb fényképe, s ma is kirobbanó erejű. Bár sokan vádolták Orkint azzal, hogy megrendezte az egészet, ez a képen szereplő modell, Jinx Allen (mai nevén Ninalee Craig) szerint nem igaz: „Nem, nem beállított kép. Tizenöt férfi volt ott és csak két kép készült. Az egyetlen dolog, ami történt, hogy Ruth Orkin volt annyira bölcs, hogy megkérjen, forduljak meg és sétáljak el még egyszer előttük” – emlékezett vissza egy 2011-es interjúban Jinx. Noha a jelenet azt sugallja, a férfiak nem lépték át azt a bizonyos határvonalat, az egyik férfit ennek ellenére éveken át kiretusálták a képről, mert úgy vélték, olyan, mintha a lágyékát fogdosná. Az ikonikus fotó a Don’t Be Afraid to Travel Alone! (Ne félj egyedül utazni!) című sorozat részeként vált világhírűvé: a riport 1952-ben jelent meg a Cosmopolitan magazinban: a cikkben egyedül utazó nőknek adtak tanácsot a „biztonságos és gondtalan utazás szabályaival kapcsolatban”. A kiállítás különtermet szentelt a Jinx Allenről készült képeknek. Az akkor művészettörténetet és festészetet tanuló fiatal lány 1951 augusztusában találkozott össze Ruth Orkinnal, aki éppen Firenzébe utazott a Life magazinnak készült izraeli tudósítása után. A falon látható egy nagyítás is, amelyen Jinx évtizedekkel később pózol a híres fotó mellett, ugyanazzal a sállal, mint amelyet 1951-ben viselt. Orkin egy héten át követte kamerájával Jinxet, aki olykor boldogan olvas egy otthonról kapott levelet az American Express fiókja előtt, vagy éppen szomorkás tekintettel ül egy olyan szobor előtt, amely egy meredező péniszű, meztelen férfit ábrázol.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.