Az előadás a magyar neoavantgárdra emlékeztetett, leginkább a történetmesélést maga alá gyűrő költőiség és filozófia, az anyag szabad kezelése miatt, aminek során az anyagtól való elfordulás is tetten érhető.
A rendezés fikarcnyit sem erőlködik azon, hogy realista referenciákat, kapaszkodókat tárjon elénk, amit a színpadon látunk, az egy rendkívül frissnek ható asszociatív utazás. Ritka a magyar színházban, miként az is, hogy mi elfogadjuk: nem kell mindent pontosan értenünk.
Az előadásnak két kiindulási pontja van – vagy talán három is. Az egyik egy személyes élmény. „Decemberben kórházba kerültem gyógyszer-túladagolás miatt, ami nagyon érdekes élmény volt. Pokoli magyar kórház, ahol pelenkás emberek ébrednek fel a nap különböző szakaiban, és próbálják összerakni, hogy hol vannak, mi ez a steril tér, ahol további kilenc emberrel vannak együtt egy szobában. De hazamentem, és mégis valahogy csodálatosnak éreztem a bent töltött időt” – nyilatkozta Szauer Lilla rendező a Revizornak. A mű mégsem a mostanában oly divatos autobiografikus előadások sorába illeszkedik. Ember legyen ugyanis a talpán, aki ebből az alkotásból kimazsolázza Szauer kórházi tapasztalatait. A másik két kiindulási pont Maurice Maeterlinck drámája, és az abból készült Debussy-opera. Bár Szauer inkább a drámaszöveget nevezi meg referenciaként, s annak átiratát készítette el, több szempontból is fontos az opera. Debussy radikálisan újraértelmezte a művet – jóllehet a szöveget szinte egy az egyben használta librettóként –, s Maeterlinck a létező összes módon igyekezett is megakadályozni a bemutatását. Az operai megközelítést jelzi a lassú és merev színészi játék is: a színészek jórészt a közönségre néznek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
