Színház

Tegnap itt meghalt valaki

Szauer Lilla: Pelléas és Mélisande

Kritika

Szokatlan, egyéni látásmódú előadás, amely csak itt és most tűnik szokatlannak, hiszen bőségesen vannak előzményei. Ám a kapcsolódási pontok megtalálásáért évtizedekkel kell visszamennünk az időben.

Az előadás a magyar neoavantgárdra emlékeztetett, leginkább a történetmesélést maga alá gyűrő költőiség és filozófia, az anyag szabad kezelése miatt, aminek során az anyagtól való elfordulás is tetten érhető.

A rendezés fikarcnyit sem erőlködik azon, hogy realista referenciákat, kapaszkodókat tárjon elénk, amit a színpadon látunk, az egy rendkívül frissnek ható asszociatív utazás. Ritka a magyar színházban, miként az is, hogy mi elfogadjuk: nem kell mindent pontosan értenünk.

Az előadásnak két kiindulási pontja van – vagy talán három is. Az egyik egy személyes élmény. „Decemberben kórházba kerültem gyógyszer-túladagolás miatt, ami nagyon érdekes élmény volt. Pokoli magyar kórház, ahol pelenkás emberek ébrednek fel a nap különböző szakaiban, és próbálják összerakni, hogy hol vannak, mi ez a steril tér, ahol további kilenc emberrel vannak együtt egy szobában. De hazamentem, és mégis valahogy csodálatosnak éreztem a bent töltött időt” – nyilatkozta Szauer Lilla rendező a Revizornak. A mű mégsem a mostanában oly divatos autobiografikus előadások sorába illeszkedik. Ember legyen ugyanis a talpán, aki ebből az alkotásból kimazsolázza Szauer kórházi tapasztalatait. A másik két kiindulási pont Maurice Maeterlinck drámája, és az abból készült Debussy-opera. Bár Szauer inkább a drámaszöveget nevezi meg referenciaként, s annak átiratát készítette el, több szempontból is fontos az opera. Debussy radikálisan újraértelmezte a művet – jóllehet a szöveget szinte egy az egyben használta librettóként –, s Maeterlinck a létező összes módon igyekezett is megakadályozni a bemutatását. Az operai megközelítést jelzi a lassú és merev színészi játék is: a színészek jórészt a közönségre néznek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.