Petőfi, Toldi, Örkény, a Biblia, Gogol, Csehov, Goethe meg a görögök, és még sorolhatnánk, mind-mind szóba jönnek. De főleg Kosztolányi szelleme kísért, hiszen a novellák állandó szereplője, Lanny Epie (nem nehéz felfejteni az anagrammát) egy Esti Kornél-szerű figura, ahogy a kötetkompozíció egyes elemei is az Esti Kornél-köteteket idézik. Nényei átvette az alapszituációt, de csavar egyet rajta: itt a régen látott barát (az elbeszélő, habár az egyik novellában a paradicsomi kígyó is valamiért ezen a néven mutatkozik be) a szövegek többségében nem az író árnyékos fele, nem egy démoni, léhűtő figura, hanem egy egyszerű középiskolai tanár, aki ugyan „jó tollú” volt a gimiben, de nem lett belőle művész. Viszont állítása szerint attól, hogy nem ír, még író. Sőt, szerinte senki nem attól lesz író, hogy ír. Továbbmegy: szerinte „az írás önfertőzés”!
Aztán ahogy halad az első novella, az elbeszélő, aki viszont író, habár nem túl tehetséges, meggyőzi barátját: hagyja a tanítást, a pad alatt chatelő, magukat szinte szó szerint halálra unó diákokat, és írjon. Csakhogy! Hirtelen megjelennek a „kellemes külsejű és modorú diáklányok, diákfiúk” a beszélgetés színhelyéül szolgáló kávéházban, és szemükben „rajongás és szeretet csillogott”. Ez a tanár úrnak szól persze. Erre Lanny Epie mégiscsak a tanárság mellett dönt. Mi viszont nem tudjuk eldönteni, hogy ez most komoly, vagy vicc. Nényei nyilvánvalóan saját dilemmájáról ír, de olyan tézisszagúan, hogy a novellákat még azt sem menti meg a karót nyelt tudatosságtól, ha a szerző jelzi is közben, hogy ez direkt ilyen. Az író kényelmetlensége és feszengése, ami abból fakad, hogy nem hisz az írásban igazán, átragad ránk is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
