Film

Eldobható idolok

Blackpink – The Movie

  • Soós Tamás
  • 2021. augusztus 11.

Kritika

Sokak szemében máig a Gangnam Style jelenti a dél-koreai popzenét, pedig Psy virális slágere már a megjelenésekor is inkább a K-pop hol szórakoztatóan, hol irritálóan túltolt paródiája volt.

A Gangnam Style egy váratlanul nagy sikert arató vicc, amelynek legnagyobb erénye, hogy szélesre tárta az ajtót az akkor már bő egy évtizede a nemzetközi piacra igyekvő K-pop csapatok előtt. A rákövetkező években a K-pop globális tényezővé vált és többmilliós, fanatikus rajongótáborra tett szert, mert a dél-koreai zenei ügynökségek felismerték, hogy Amerika már jó ideje nem elégíti ki a kamaszok igényét a 90-es években még gombamód szaporodó fiú- és lánycsapatok iránt. A nagy zenei ügynökségek sorban rakták össze a tökéletesen kinéző és táncoló bandákat, akik közül a BTS mellett az amerikai slágerlistákat is uraló, milliárdos nézettségű klipeket publikáló Blackpink érte el a legnagyobb sikereket. Nem véletlenül: a Blackpink zenéje sokkal könnyebben fogyasztható a nyugati fül számára, mint egy átlagos K-pop csapat rágógumipopja vagy a klipjeik vibráló színű fagyiesztétikája.

Bár a négytagú lánycsapatot összeverbuváló YG Entertainment gurui gondosan ügyeltek rá, hogy a Blackpinknél is felismerhetőek maradjanak a K-pop jellegzetességei, mint az angol refrénekkel felütött koreai ének és a túlszínezett vizuálok, a zenéjüket kezdettől fogva a nyugati trendekhez szabták. A magukat naivnak és szexuálisan tapasztalatlannak mutató, mégis kihívóan öltözködő és táncoló, uniformizált ruhában fellépő koreai lánycsapatokkal szemben a Blackpink jóval individualistább, zenéjük elektronikusabb, szövegeik pimaszabbak – modellkinézetük ellenére is közelebb állnak pályatársaiknál ahhoz a kúlsághoz, amiért kiskamaszként rajongani szokás. A Blackpink meg is döntött szinte minden nézettségi csúcsot, amit YouTube-on, Instagramon, Spotify-on és egy arénaturnén meg lehet, leszerződött a Universal alá tartozó Interscope-hoz, dolgozott Lady Gagával, Selena Gomezzel és Cardi B-vel, forgatott dokumentumfilmet a Netflixszel, és első koreai csapatként fellépett a legnagyobb amerikai hipszterfesztiválon, a Coachellán – egyszóval meghatározó szereplőjévé vált a nemzetközi popzenének.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.