Színház

Hol nem volt

Csárdáskirálynő

Kritika

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Az operett érzékeny, összetett műfaj, ahol minden egyes elemnek önmagában is meg kell állnia úgy, hogy közben a részek egymáshoz is minél tökéletesebben illeszkedjenek. Amikor ez sikerül, egy jobbféle darabja a műfajnak akár különösebb rendezői furmány nélkül is élvezhető, enélkül azonban a leginvenciózusabb, értő alkotói szándék sem ér szinte semmit. Márpedig a hangosítás ezen az estén kőműveskalapácsként ver oda a Csárdáskirálynő finommechanikájának: a prózai részek eleje sem mindig van kierősítve, a beszélt szövegből zene közben gyakran alig érteni valamit, és Edvin egyik szerelmes nagyjelenetében úgy torzul el a színész énekhangja, mintha egy rádiófelvételt hallgatnánk az ötvenes évekből.

A dramaturgia kisimítja a Békeffi István és Kellér Dezső által 1954-ben átírt szövegkönyv ráncait, a többi közt érthetővé téve Silvia érzelmi csiki-csukijának végső, a szerelem beteljesedése felé tett lépését a harmadik felvonásban. A zenekar és az énekkar rendre létrehozza a darab nagy zenei pillanatait, a Partiumi Keresztény Egyetem ének szakos hallgatói emellett pallérozott mimikával és testgesztusokkal is jól kapcsolódnak az előadáshoz. Mindezt tánckarként a Nagyvárad Táncegyüttes tagjai is megteszik, kiemelt pontokon egy-egy ötletes koreográfiával még meg is fejelve a színpadi mozgalmasságot (koreográfia: Bóbis László). Ezek a kompozíciók azonban nem mindig találják meg a terüket: néhol kicsit lötyög rajtuk a színpad, máskor meg úgy feszülnek köréjük a történések, hogy a játékos mozgássorok már-már elvesznek bennük. Túl a koreografált, zenés nagyjelenetek finom kaoti­kumán, az összjátékokban gyakran érezhető némi ütemtévesztés, elcsúszás, amelyek miatt a jelenetek többsége veszít ideális feszességéből, ezáltal az erejéből is. Az összecsiszolatlanság egyik lehetséges oka az előadás folyamatos játszásának, „karbantartásának” hiánya, ami nem lenne meglepő egy a 2023/24-es évadban bemutatott produkció esetén. (A kritikusdíj azt is jelzi, hogy ez a Csárdáskirálynő annak idején nagyon egyben volt.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.