Film

Tíz az egyben

Wes Anderson: Asteroid City

Kritika

Szívünk kétfelé húzhat, ahogy a Cannes-i Filmfesztivál kritikusainak táborát is vadul megosztotta Wes Anderson legújabb munkája.

Az Asteroid Cityt lehet rajongóként vagy szkeptikusként nézni (ahogy egyébként Anderson eddigi munkáit is, ebben nincs semmi újdonság), de ez egyben azt is jelenti, hogy két különböző filmet nézünk. A rendező filmjeinek felszíne annyira gazdag és telített, hogy szinte teljesen betölti az érzékeinket. Legszigorúbb bírálói szerint nem is látunk mást, csak puszta felszínt és önmagáért való stílust, amely ugyanakkor tagadhatatlanul lenyűgöző, még sokadszorra is. Az Asteroid City pasztellszínű, síkszerű cselekményvilága ismét aprólékosan és féltő gonddal összeállított, s bár szinte túlcsordul a bennfentes utalásoktól és mikroszkopikus részletektől, mégis megejtően egyszerű.

Valamikor az 50-es években, a Junior Star­gazer kongresszus keretében gyűlik össze egy apró sivatagi városkában a megszokott andersoni tücsök- és bogárkompánia. Asteroid Cityben több ezer éve becsapódott egy meteorit, ennek krátere – a település egyetlen látványossága – mellé pedig egy állami csillagvizsgáló települt (ennek vezetője a Tilda Swinton alakította Dr. Hickenlooper). A Junior Stargazer meghívottjai egy maroknyi meg nem értett, koraérett kamasz zseni, akik talán az atomháború szorongásában élő amerikai nemzet feltörekvő tudósai lesznek majd. Őket hasonlóan neurotikus szüleik kísérik. A félénk Woodrow-t (Jake Ryan) láthatóan traumatizált háborús fotóriporter apja, Augie (Jason Schwartzman) terelgeti, aki három hét alatt sem volt képes elmondani gyerekeinek, hogy meghalt az anyjuk. Hamarosan nagyapjuk – Augie morcos apósa (Tom Hanks) – is a városba érkezik, hogy kezébe vegye a gyásztól megrendült család ügyeit. A tudományos összejövetel érzelmi és világpolitikai kataklizmákat is tartogat: Woodrow beleszeret egy másik csillagászjelöltbe (Grace Edwards), apja annak anyjába, egy blazírt filmcsillagba (Scarlett Johansson), a frusztrált, korlátolt szülők nekifeszülnek csodabogár gyerekeiknek, miközben a poros, mozdulatlanságba dermedt városkában tiszteletét teszi egy földönkívüli is. Asteroid City elnöki karantén alá kerül, amíg az illetékesek kivizsgálják az esetet, így a furcsa társaság átmeneti, pandémia ihlette együttélésre kényszerül. Mintha Anderson különcködő stílusa önmagában nem volna elég elidegenítő, a rendező egy plusz metaréteget épít filmjébe. A fekete-fehér „valóságban” Asteroid City viszontagságait egy hasonlóan excentrikus New York-i színésztrupp viszi színpadra, akik az Edward Albee-t és Tennessee Williamset magában egyesítő Conrad Earp (Edward Norton) drámája alapján dolgoznak (és csavarodnak bele szerepük motivációinak megértésébe).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.