Az Asteroid Cityt lehet rajongóként vagy szkeptikusként nézni (ahogy egyébként Anderson eddigi munkáit is, ebben nincs semmi újdonság), de ez egyben azt is jelenti, hogy két különböző filmet nézünk. A rendező filmjeinek felszíne annyira gazdag és telített, hogy szinte teljesen betölti az érzékeinket. Legszigorúbb bírálói szerint nem is látunk mást, csak puszta felszínt és önmagáért való stílust, amely ugyanakkor tagadhatatlanul lenyűgöző, még sokadszorra is. Az Asteroid City pasztellszínű, síkszerű cselekményvilága ismét aprólékosan és féltő gonddal összeállított, s bár szinte túlcsordul a bennfentes utalásoktól és mikroszkopikus részletektől, mégis megejtően egyszerű.
Valamikor az 50-es években, a Junior Stargazer kongresszus keretében gyűlik össze egy apró sivatagi városkában a megszokott andersoni tücsök- és bogárkompánia. Asteroid Cityben több ezer éve becsapódott egy meteorit, ennek krátere – a település egyetlen látványossága – mellé pedig egy állami csillagvizsgáló települt (ennek vezetője a Tilda Swinton alakította Dr. Hickenlooper). A Junior Stargazer meghívottjai egy maroknyi meg nem értett, koraérett kamasz zseni, akik talán az atomháború szorongásában élő amerikai nemzet feltörekvő tudósai lesznek majd. Őket hasonlóan neurotikus szüleik kísérik. A félénk Woodrow-t (Jake Ryan) láthatóan traumatizált háborús fotóriporter apja, Augie (Jason Schwartzman) terelgeti, aki három hét alatt sem volt képes elmondani gyerekeinek, hogy meghalt az anyjuk. Hamarosan nagyapjuk – Augie morcos apósa (Tom Hanks) – is a városba érkezik, hogy kezébe vegye a gyásztól megrendült család ügyeit. A tudományos összejövetel érzelmi és világpolitikai kataklizmákat is tartogat: Woodrow beleszeret egy másik csillagászjelöltbe (Grace Edwards), apja annak anyjába, egy blazírt filmcsillagba (Scarlett Johansson), a frusztrált, korlátolt szülők nekifeszülnek csodabogár gyerekeiknek, miközben a poros, mozdulatlanságba dermedt városkában tiszteletét teszi egy földönkívüli is. Asteroid City elnöki karantén alá kerül, amíg az illetékesek kivizsgálják az esetet, így a furcsa társaság átmeneti, pandémia ihlette együttélésre kényszerül. Mintha Anderson különcködő stílusa önmagában nem volna elég elidegenítő, a rendező egy plusz metaréteget épít filmjébe. A fekete-fehér „valóságban” Asteroid City viszontagságait egy hasonlóan excentrikus New York-i színésztrupp viszi színpadra, akik az Edward Albee-t és Tennessee Williamset magában egyesítő Conrad Earp (Edward Norton) drámája alapján dolgoznak (és csavarodnak bele szerepük motivációinak megértésébe).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
