Film

Tíz az egyben

Wes Anderson: Asteroid City

Kritika

Szívünk kétfelé húzhat, ahogy a Cannes-i Filmfesztivál kritikusainak táborát is vadul megosztotta Wes Anderson legújabb munkája.

Az Asteroid Cityt lehet rajongóként vagy szkeptikusként nézni (ahogy egyébként Anderson eddigi munkáit is, ebben nincs semmi újdonság), de ez egyben azt is jelenti, hogy két különböző filmet nézünk. A rendező filmjeinek felszíne annyira gazdag és telített, hogy szinte teljesen betölti az érzékeinket. Legszigorúbb bírálói szerint nem is látunk mást, csak puszta felszínt és önmagáért való stílust, amely ugyanakkor tagadhatatlanul lenyűgöző, még sokadszorra is. Az Asteroid City pasztellszínű, síkszerű cselekményvilága ismét aprólékosan és féltő gonddal összeállított, s bár szinte túlcsordul a bennfentes utalásoktól és mikroszkopikus részletektől, mégis megejtően egyszerű.

Valamikor az 50-es években, a Junior Star­gazer kongresszus keretében gyűlik össze egy apró sivatagi városkában a megszokott andersoni tücsök- és bogárkompánia. Asteroid Cityben több ezer éve becsapódott egy meteorit, ennek krátere – a település egyetlen látványossága – mellé pedig egy állami csillagvizsgáló települt (ennek vezetője a Tilda Swinton alakította Dr. Hickenlooper). A Junior Stargazer meghívottjai egy maroknyi meg nem értett, koraérett kamasz zseni, akik talán az atomháború szorongásában élő amerikai nemzet feltörekvő tudósai lesznek majd. Őket hasonlóan neurotikus szüleik kísérik. A félénk Woodrow-t (Jake Ryan) láthatóan traumatizált háborús fotóriporter apja, Augie (Jason Schwartzman) terelgeti, aki három hét alatt sem volt képes elmondani gyerekeinek, hogy meghalt az anyjuk. Hamarosan nagyapjuk – Augie morcos apósa (Tom Hanks) – is a városba érkezik, hogy kezébe vegye a gyásztól megrendült család ügyeit. A tudományos összejövetel érzelmi és világpolitikai kataklizmákat is tartogat: Woodrow beleszeret egy másik csillagászjelöltbe (Grace Edwards), apja annak anyjába, egy blazírt filmcsillagba (Scarlett Johansson), a frusztrált, korlátolt szülők nekifeszülnek csodabogár gyerekeiknek, miközben a poros, mozdulatlanságba dermedt városkában tiszteletét teszi egy földönkívüli is. Asteroid City elnöki karantén alá kerül, amíg az illetékesek kivizsgálják az esetet, így a furcsa társaság átmeneti, pandémia ihlette együttélésre kényszerül. Mintha Anderson különcködő stílusa önmagában nem volna elég elidegenítő, a rendező egy plusz metaréteget épít filmjébe. A fekete-fehér „valóságban” Asteroid City viszontagságait egy hasonlóan excentrikus New York-i színésztrupp viszi színpadra, akik az Edward Albee-t és Tennessee Williamset magában egyesítő Conrad Earp (Edward Norton) drámája alapján dolgoznak (és csavarodnak bele szerepük motivációinak megértésébe).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.