Szemben a Balkán véres háborúival, a Szovjetunió (nagyjából) békésen esett szét, a tagköztársaságok határainak elfogadásával. Csak pár helyen - Grúziában, az abház és dél-oszétiai tartományban, illetve a moldovai Dnyesztermelléken - sértették meg a status quót a széthulló szövetségi állam állambiztonsági és rendőri erői.
Így e mostani fegyveres bevonulás nemcsak ellentétes az Oroszország által sokszor felemlegetett nemzetközi joggal, de megsérti az ország számos egyezményes kötelezettségét is. A Szovjetunió felbomlásakor létrejött új államok az 1991. december 21-i Alma Ata-i deklarációban nyilvánították ki a létező határok sérthetetlenségét; 1994. december 5-én az öt nukleáris hatalom - Oroszország, az Egyesült Államok, Anglia, majd Franciaország és Kína - garantálta Ukrajna területi sérthetetlenségét és szuverenitását annak ellentételeként, hogy az ország lemondott a területén lévő atomfegyverekről - amelyek akkor a világ harmadik legnagyobb ilyen természetű arzenálját képezték. A 2010-ben kiegészített 1997-es orosz-ukrán szerződés pedig az orosz fekete-tengeri flottáról rendelkezik, hogy azt bizony csak közös megegyezéssel lehet bővíteni. Ezeket a szerződéses kötelezettségeit Oroszország nyilvánvalóan megszegte, amikor március 1-jén, szombaton Putyin aláíratta báb-parlamentjével a Krím annektálására vonatkozó felhatalmazást. Emellett a katonai akció természetesen megsértette az ENSZ alapokmányát és a helsinki egyezményt is.
Az orosz elit soha nem fogadta el, hogy Ukrajna szabad akaratából, valamely szabad választás után akár a Nyugat felé is tendálhat. Zbigniew Brzezinski, Carter nemzetbiztonsági tanácsadója szavai szerint Oroszország hatalmas ország, Ukrajnával együtt viszont birodalom. Az oroszok birodalmi öntudatához kétségkívül hozzátartozik Ukrajna, úgy, ahogy a szerb öntudathoz Kosovo.
A nép szerint
Ukrajnából nézve mindez kicsit máshogy van. Nem ismerek olyan népet, amelyet a 20. századi történelem úgy megtaposott volna, mint az ukránt, és ebben a nagy testvér döntő szerepet játszott - "erős történelmi szálakként" szokták ezt emlegetni. Az I. világháború és az azt követő polgárháború másfél millió ukrán életébe került. A kollektivizálás során Sztálin 3,5-4 millió ukránt éheztetett szisztematikusan halálra. A II. világháború sokmilliós ukrán áldozatot hozott (köztük úgy másfél millió ukrán zsidót), ami elsősorban a náci Németország bűne, de Sztálin megtorlása sem maradt el az ukrán függetlenségi törekvésekért. Míg Ukrajna teljes egészében háborús terület volt a II. világháborúban, Oroszországnak csak mintegy 5 százaléka.
Putyin előtt a cél most nem a Krím, nem Dél- és Kelet-Ukrajna, mint ezt sokan feltételezik. Az ő küldetése Ukrajna, illetve a Szovjetunió túlnyomó részének "viszszaszerzése". Ukrajnát, a nagy zsákmányt már novemberben a zsebében érezhette, amikor Janukovics felmondta a sokéves munkával kialkudott társulási szerződést az Európai Unióval Putyin 15 milliárd dolláros - homályosan definiált - hiteléért cserébe. Csakhogy az orosz vezér nem számolt az ukrajnai néppel - ahogy 2004-ben sem, amikor nyíltan a köztörvényes bűnözői múltú Janukovics mellett kampányolt az elnökválasztási kampányban. Akkor az elcsalt választásra következő narancsos forradalmat a külföldi felbujtók számlájára írta. Hibája érthető, ha figyelembe vesszük, hogy szerinte Ukrajna nem ország, hanem fikció - ezt egyszer magának George W. Bushnak fejtette ki.
A február 21-én három európai külügyminiszter keze által nyélbe ütött egyezség egész jónak tűnhetett Janukovicsnak, hiszen az új elnökválasztást az év végére tolta ki, ameddig ugye még minden lehetséges lehetett volna. Viszont ez esetben nem csupán Putyin, de a három külügyminiszter sem számolt azzal, hogy Ukrajnában forradalom van. Nem lehetett a Majdannal elfogadtatni a kompromisszumot, mert a Függetlenségi téren magukat bebástyázó emberek fő és tántoríthatatlan követelése éppen az volt, hogy Janukovics haladéktalanul távozzon. Sikorski lengyel külügyminiszter előtt akkor lett világos, hogy az egyezség okafogyottá vált, amikor a hosszú alkudozás után az elnöki épületből távozva azt látta (és a mobiltelefonjával meg is örökítette), hogy a rendőrök jelentős része elhagyja szolgálati helyét. A forradalomnak immár semmilyen akadálya nem volt, és már aznap este az egész világ értesülhetett arról az igazán elképesztő és perverz harácsolásról, amit a Janukovics-csapat az elmúlt években véghezvitt.
Putyin szemszögéből az események olvasata ugyanakkor az volt, hogy az európaiak nem tudták betartatni azt a megállapodást, amire ő maga is személyes áldását adta telefonon Janukovicsnak, azaz illegitim puccs történt, európai segédlettel. Nem az történt, hanem forradalom - amit a megállapodás nagyban elősegített, mint ahogy a 20-ai vérengzés és a megállapodás között eltelő órák is. A legfigyelmesebb elemzők - például az ukrán-amerikai Adrian Karatnycky - csütörtökön gyakorlatilag már tényként kezelték a rendszer bukását, leginkább azért, mert a korábban együttműködő oligarchák ekkor már a parlamentben is Janukovics ellen fordultak.
Putyin így egyrészt becsapva érezte magát, másrészt attól félt, hogy Ukrajna "elvész" annak a nulla végösszegű játéknak az értelmében, ami szerint a Nyugat (és különösen a tutyimutyi Európa) nyeresége az Oroszország vesztesége. Ráadásul attól is tartott, hogy az ukrán bacilus hamar átterjed a demokrácia hiányával egyre inkább elégedetlen oroszországi városi középosztályra is, amelyet paradox módon éppen az 1999 óta zajló putyini gazdaságpolitikai konszolidáció termelt ki.
Putyin visszavág
Az olimpia terheit éppen lerakó orosz vezetőnek mindössze egy hétre volt szüksége a válaszcsapásra, igaz, az is sürgette, hogy az ideiglenes ukrán kormányzat viharos gyorsasággal hirdette ki az új demokráciát legitimizáló elnökválasztás májusi időpontját. A Krím stratégiai pontjainak elfoglalása vér nélkül és lényegében néhány óra alatt lezajlott. A félsziget orosz támaszpontjain állomásozó erők sokkal nagyobb katonai kapacitással rendelkeztek, mint az ukránok, s a repülőtér elfoglalásával erősítést is kaptak - jelenleg az ott tartózkodó orosz erők létszámát 20-30 ezerre becsülik. Az oroszok azt a képtelenül átlátszó megoldást választották, hogy az ukrán kormányépületeket és katonai objektumokat, illetve a repülőteret elfoglaló egységeiket jelzés nélküli katonai egyenruhába bújtatták, s mint helyi önkéntesekről beszéltek róluk. Putyin március 3-i sajtótájékoztatója - amit az orosz elnök láthatóan idegesen, a szokott komfortzónájából kilépve tartott - hemzsegett az ehhez hasonló képtelen belső ellentmondásoktól. Azóta az orosz vezetés valamelyest ráerősített a propagandaháborúra. Az ukrán forradalmat mint fasiszta hatalomátvételt írják le, ami veszélyezteti az orosz etnikumot, illetve az orosz nyelvet. (A kettő nem ugyanaz, nagy számban vannak orosz nyelvet használó ukránok is az országban.) Valójában semmit nem tudnak felhozni ennek alátámasztására.
A szombati vér nélküli területrabló háború feladta a leckét Európának és az Egyesült Államoknak. Háborút nem kezdhetnek Oroszországgal a Krímért - annál is kevésbé, mert az uralkodó közfelfogás szerint ott a lakosság "túlnyomó része" orosz - valójában 58 százaléknyian voltak 2001-ben, és azóta a Sztálin által kitisztogatott krími tatárok fokozatos visszatérése, illetve egyéb demográfiai okok miatt ez az arány valószínűleg még csökkent is. Viszont ezt az akciót, amit sok elemző "a Szudétaföld náci lerohanása óta a legsúlyosabb, leplezetlen békeidőbeli agressziójának" tekint, mégiscsak komolyan kell venni. Az 1938-as analógiát az elmúlt héten több elemző vizsgálta, és nem alaptalanul. Ott is, itt is az agresszor szerint megvédendő, valójában nem veszélyeztetett kisebbség szolgálta az ürügyet. S most sem látható, hogy a nemzetközi közösség kellően elrettentő ellenlépéseket alkalmazna. Már csak azért sem, mert a duma, Putyin látszatparlamentje olyan törvényeket készít elő, amelyekre hivatkozva a már a Grúzia elleni 2008-as háború idején is elővett "orosz állampolgárok védelme" kártyát még könnyebben ki tudják játszani. A Krím esetében ez a gyakorlat azért is hazug, mert Ukrajna tiltja a kettős állampolgárságot. Így a krími orosz állampolgárok nagy része nem más, mint az agreszszor maga: az ott állomásozó orosz katonák. Ezenkívül az orosz népi és kormányzati retorika is vészjósló, Rogozin miniszterelnök-helyettes (!) már nukleáris eszközök bevethetőségéről beszélt. És egyáltalán, az orosz stratégák fejében egy csomó ilyen helyzet van: nemcsak az oroszok által sűrűbben lakott - bár többnyire nem többségi - dél- és kelet-ukrajnai megyék jönnek szóba, de a nyomás erősödhet Moldovára is. Kazahsztán északi részén szintén az oroszok nagy számára lehet hivatkozni, de a megfélemlítés megváltoztathatja a belorusz képletet is, s a Dél-Kaukázus politikai viszonyaira is hatással lehet.
Miben bízhatnak?
A Nyugat eddig érzékelhető válaszlépései csalódást keltőek, bár az a csomag, amit az EU az ukránoknak ígért, kétségkívül ígéretes - a társulási szerződés és vízummentességi folyamat felgyorsítása mellett 16 milliárdos segítség, amit nagy valószínűséggel további gyors támogatás követ a Nemzetközi Valutaalap és egyéb pénzintézetek részéről is. A katonai fenyegetés ügyében a legfontosabb az amerikai kormányzat és a NATO álláspontja. A szakértők egyetértenek abban, hogy az amerikai katonai erődemonstráció, illetve az ukránoknak nyújtott hatékony logisztikai segítség mellett egy jól koordinált amerikai-európai gazdasági szankciórendszer lenne a megfelelő válasz. Európa függése az orosz gáztól sokat gyengült, és tovább fog gyengülni, ma már inkább az orosz gazdaság függ attól, hogy a nálánál 8-szorosan nagyobb európai gazdaság ne váljon le a zsarolásra minden gátlás nélkül használt orosz energiahordozókról. Mind az orosz gazdaság, mind személyesen az orosz oligarchák nagy része mélyen integrálódott Európába. Egy energikus szankciós politika, ami hagy utat az oroszoknak arra is, hogy korrigálják a krími ballépést, nagy eséllyel tudná ezt a drámai helyzetet úgy kezelni, hogy abból egy erősebb, egységesebb és demokratikus kontinens emelkedjen ki. Churchill 1938-ban Chamberlainhez intézett szavait kellene az európai politikusok fejébe plántálni: Önnek a háború és a becstelenség közötti választást kínálták, ön a becstelenséget választotta, és a háborút kapta.
Ám döntő fontosságú eközben az ukrán ideiglenes kormány teljesítménye is. Nagyon nehéz helyzetben van, mert miközben az oroszok szorongatják, még a Majdan tömegeivel is meg kell értetnie, hogy az ország jelen helyzetében teljes összefogásra van szükség.
