Ráadásul Joe Biden mindezt egy chilei újságnak nyilatkozva mondta, minthogy hetedik hivatalos dél-amerikai körútjának itt van az első állomása: éppen lapzártánk napján az új, pontosabban 2006 után most megint megválasztott chilei elnök, Michelle Bachelet beiktatásán vesz részt. Az eseményen ott lesz egyébként a venezuelai elnök is, de az előzetes tervekben nem szerepel négyszemközti Biden-Maduro-találkozó.
Az utóbbi egyébként keményen visszautasította Washington "közvetlen agresszióját", jóllehet Biden lényegében okkal bírálta a venezuelai közállapotokat.
A dél-amerikai ország felett már egy éve, Hugo Chávez halálakor ott lebegtek a fenyegető gazdasági katasztrófa árnyai, és a helyzet cseppet sem javult (lásd: Lépéskényszer, Magyar Narancs, 2013. március 14.). Többórás sorban állással sem mindig beszerezhető hiánycikk a liszt, a tej, a vécépapír. Főleg vidéken állandósultak az áramkimaradások. Tavaly 56 százalékos volt az infláció, a dollárnak hatósági árfolyama van, amelynek a tényleges, tehát a feketepiaci pont a tízszerese, ráadásul a krónikusan magas bűnözési adatok sem javultak. Lehet ugyan arról beszélni, hogy a "chávizmus", tehát Maduro ellenfelei inkább a jobban szituált közép- és felső rétegekből kerülnek ki, de a felsoroltak a szegényebbeket még inkább sújtják. A február eleje óta tartó - sokszor erőszakba, összecsapásokba torkolló - kormányellenes tüntetések résztvevői között helyszíni beszámolók szerint egyre többen vannak olyanok, akik a szegényebb körzetekből érkeznek - olykor azért, mert a lakókörnyezetükben nem mernek hangot adni nézeteiknek, tartva a helyi önkéntes milicisták bosszújától.
A tüntetők barikádokat emelnek a nagyobb városokban, a motoros osztagokba szerveződött civil milicisták pedig a rendfenntartók segítségére sietnek a lebontásukban - és ez így megy estéről estére. Az összecsapásokban eddig 21 ember halt meg, háromszázan megsebesültek, sokakat bebörtönöztek, sőt meg is kínoztak. (Az áldozatok között a kormányoldalnak is vannak halottai.)
Semmi jele, hogy a kormánynak szándékában állna vagy képes volna olyan intézkedéseket hozni, amelyek enyhíthetnék a gazdaság bajait. De az sem látható, hogy az ellenzék egységes, ütőképes nyomásgyakorló erővé fejlődne. A rezsim megroppanásával jelenleg egyetlen ember számol komolyan, egy bizonyos Heinz Dieterich, egy német szociológus, aki a hetvenes évek óta Mexikóban él, és a latin-amerikai baloldal egyfajta főideológusának számít, ő a keresztapja és kidolgozója a 21. századi szocializmus elméletének. Tanácsadója volt Cháveznek is, de aztán elváltak útjaik, miután a tanítvány nem követte elég rigorózusan mestere útmutatásait. Dieterich tehát, akit a kommunisták puha reformistának tartanak, azt nyilatkozta a minap, hogy Maduro kormányának legfeljebb nyolc hete van hátra, utána pedig alighanem egyfajta kollektív vezető testület veszi át az irányítást, és radikális politikai változásokat, "180 fokos fordulatot" hajt végre.
Van benne valami, hogy komoly lépésekre kell rászánnia magát a hatalomnak, ha nem akar lemondani a pozícióiról. Maduro eddigi merevsége, az, hogy egy év alatt igazából semmit sem módosított elődje zsákutcába tartó politikáján, mégis ellentmond Dieterich jóslatának.
A helyzet és a jövő legalább ennyire fontos kérdése az ellenzék állapota. Már Chávez elnökké választása, tehát 1998 óta létezik a régi gazdasági elit köré szerveződött ellentábor, amely négy évvel később ahhoz is elég erős volt, hogy sikertelenül bár, de puccsot szervezzen a populista elnök ellen. A comandante népszerűségének fő oka éppenhogy ez a populizmus volt, amelynek azért sajátos értelmezést adnak a konkrét társadalmi körülmények. Legfőképpen az, hogy valóban hatalmas különbségek voltak gazdagok és szegények életkörülményei, lehetőségei, kilátásai között. Az elmúlt évtized folyamán pedig abban az értelemben egyértelműen csökkentek ezek a különbségek, hogy a szegény rétegekből tömegek juthattak korábban elérhetetlennek számító javakhoz: lakáshoz, lakberendezési cikkekhez, orvosi ellátáshoz, oktatási és továbbképzési lehetőségekhez. Mindezek minősége persze megkérdőjelezhető, de a tény tény marad: sokan érezhették úgy, hogy végre jobban élnek. Ezzel pedig a középosztályból verbuválódó ellenzék nem igazán tudott mit kezdeni: hogyan is írták volna felül a jövő felélésével kapcsolatos aggodalmak a jelenben átélt elégedettséget?
Az évek során az ellenzéki politikai erők nem voltak képesek egységes platformot kialakítani. Aztán tavaly, Chávez halála után kis híján eredményt hozott az általános elégedetlenség: az elnökválasztáson Maduro alig másfél százalékot vert rá az ellenzéki összefogás jelöltjére, Henrique Caprilesre, aki csalást emlegetett, de a választási hatóság nem volt hajlandó a szavazatok újraszámlálására. Pár hónappal később, a helyhatósági választásokon már nagyobb volt a kormánypárti fölény, amiben alighanem része volt az olyan intézkedéseknek, mint például a háztartási elektronikai cikkek árának a kereskedőkre kényszerített leszállítása. És része volt a különböző nyelveken beszélő ellenzéknek is, amelynek egyes vezetői kormánybuktatásról, mások - mint Capriles is - tárgyalásokról beszéltek és beszélnek. Erre most maga a kormány tett javaslatot, de nehéz elképzelni, hogy Maduróval bármilyen kérdésben zöld ágra vergődhetne az ellenzék.
