A szakemberrel az iráni rendszer fejlődéséről még tavaly interjúztunk, a konfliktus kiéleződésének apropóján újraközöljük az interjút.
Magyar Narancs: A 2015-ös JCPOA atomalku mérlege a bírálói szerint nem volt egyensúlyban: Irán kevés engedményt tett, miközben jelentős gazdasági haszna származott a szankciók feloldásából.
Sárközy Miklós: Ha egy ország a dúsított uránjának 90 százalékáról lemond, uránprogramját és ezzel a szuverenitása jelentős stratégiai részét nemzetközi ellenőrzés alá helyezi, és ezt a világ nagyhatalmai garantálják, akkor ez még mindig sokkal kedvezőbb a „nem kommunikálunk, elzárkózunk, nem adunk fel semmit” álláspontnál. (Az egyezményről lásd keretes írásunkat – a szerk.) Az amerikai republikánusok, Izrael, Szaúd-Arábia és az Emírségek bírálták az alkut, de Oroszország, Kína és az EU szerint a megállapodás előremutató.
Én is így gondolom, annál is inkább, mert fölcsillant mögötte a remény, hogy néhány közel-keleti konfliktust békés módon lehet rendezni, és az amerikai–iráni viszony hosszú távon oldható. Az amerikaiak betehették volna a lábukat Iránba, ami nemcsak a szénhidrogénigényeiket kiszolgáló új útvonalat biztosította volna, hanem éppenséggel az általuk óhajtott iráni politikai változásokat is ösztönözte volna. A nyugati tőke beáramlásának legnagyobb haszonélvezője ugyanis az erősen szekularizálódó, nem túlzottan rendszerbarát iráni középosztály lett volna.
| ||
MN: Trump már a kampányában is lebegtette az alku felmondását, mégsem következett be azonnal.
SM: Trump Irán-politikája retorikai szinten hasonlít az Észak-Korea-politikájához: az egyik héten azt mondja, olyan megállapodást kötök, hogy az iráni nemzet fel fog virágozni, a következő héten háborúval fenyeget, a harmadikon tárgyalni hív, majd ismét fenyeget. Szerintem nem az ő személye a fontos, hanem az, hogy 2018 eleje óta radikálisabb republikánusok kerültek pozícióba, elsősorban Mike Pompeo külügyminiszter és John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó személyében.
Amíg Rex Tillerson és Herbert Raymond McMaster töltötte be ezeket a tisztségeket, addig Trump sem volt ennyire Irán-ellenes, és ha vonakodva is, de meghosszabbította Amerika JCPOA-tagságát. Hivatalos magyarázat a mai napig nincs a felmondásra, az iráni állam az alkuban vállalt kötelezettségeinek eleget tett, ahogy azt a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is megállapította. Más kérdés persze, hogy van egy ballisztikus rakétaprogram és Irán szíriai jelenléte, ezek viszont nem részei a megállapodásnak. Azonban lehetséges, hogy az amerikaiaknak ezekben a súlyos kérdésekben is több esélyük lehetett volna hatni Iránra, ha bent maradnak az alkuban.
MN: Említette a rendszerkritikus iráni középosztályt – mennyire számottevő ez a réteg, és mennyire van elnyomva?
SM: Az Iránról való ismereteink a nyugati világban többnyire toposzokon alapulnak: diktatúra, elnyomás, nők jogfosztása… Valójában Irán most körülbelül olyan, mint a késő Kádár-kori Magyarország. Ami azonban a Trump-féle szankciók miatt most inkább visszafelé tolódik a ’60-as, ’70-es évek felé. Irán az egész Közel-Kelet legnyugatosodottabb muszlim társadalma. Függetlenül attól, hogy 1979-ben teljes politikai irányváltáson ment keresztül, az elmúlt 30–40 évben szorosan követte a modern világ összes technológiai forradalmát.
| Névjegy Sárközy Miklós történész, iranista, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docense, korábban az ELTE és a PTE munkatársa. Szakterülete a késő ókori, kora iszlám kori közép-ázsiai történelem, iráni filológia, vallástörténet. Kutatott Teheránban, Nápolyban és Londonban; számos publikációja jelent meg magyar, angol és perzsa nyelven. 1999 óta rendszeresen jár Iránba. |
A 83 milliós lakosság több mint 50 százaléka aktív internethasználó, a nagymamák is whatsappolnak. Jelentős az urbanizáció, a lakosság 60–70 százaléka városban él. Ezek az emberek nem túlzottan vallásosak, a választásokon általában a nyugatosabb, kompromisszumkészebb politikai elitekre szavaznak. A szankciók leginkább az ő pénzüket csapolják meg, őket gyengítik.
Azokat, akikkel lehetne tárgyalni, akikben megvan a potenciál, hogy, mondjuk, tíz éven belül képesek legyenek egy teljesen másfajta politikai berendezkedést teremteni. A ’79-es elit öregszik, az ország élén álló legfelsőbb vallási vezető, Ali Hámenei 79 éves, Hasszán Rohani elnök 71. Meghatározó, számottevő kormányközeli politikus 60 év alatt jóformán nincsen. A legitimációjuk még mindig ’79-hez kapcsolódik, de tíz év múlva már nem lesznek hatalomban.
MN: És nem termelődik újra ez a réteg? Hiszen érdekeltek a hatalom fenntartásában, az iszlám köztársaságot „védő” Forradalmi Gárdához például az iráni gazdaság 20–50 százaléka köthető, ami óriási arány.
SM: A Forradalmi Gárdát ne úgy képzeljük el, mint az észak-koreai hadsereget! A gárda a legfelsőbb vallási vezetés felé lojális – papíron. De ma már szembehelyezkednek az egyházzal is, ha az érdekük úgy kívánja. Vezetőik zömmel az ötvenes éveikben járnak, megvannak a saját vállalkozásaik, hajógyáraktól kezdve a hotelláncokon át a turizmusig; ők intézkednek Szíriában, Irakban. Külön légi, szárazföldi, tengeri alakulatokkal és jelentős kibersereggel rendelkeznek, akik a „normál” hadsereggel szemben nem a haza, hanem a rendszer védelmére esküdtek fel.
Milliós tömegekről beszélünk, bár az állandóan fegyverben lévők száma csak pár százezer. A Forradalmi Gárda azonban változik. Az utóbbi időben sikeresen maszkírozza át magát úgy, hogy az ideológiai bázisát jelentő vallási fundamentalizmus helyét egyre inkább átveszi a nacionalizmus, a patriotizmus, a honvédő sereg ideológiája. Az a benyomásom, hogy az egész iráni rendszer a nacionalizmus felé mozdul az iszlamizmussal szemben, mivel a társadalom egyre kevésbé vallásos. Maga Hámenei mondta pár hónappal ezelőtt egy nyilvános beszédében: „Nem baj, ha nem vagytok a rendszer feltétlen hívei, csak legyetek hozzá lojálisak.”
MN: Aki nincs ellenünk, az velünk van?
SM: Az iráni politikára mindig nagyon jellemző volt a pragmatizmus és egyfajta rugalmasság. Akármennyire monolitnak tűnik a rendszer, nem az. Az egyik ok, hogy nem egyszemélyes, nincs egy Kim Ir Szen. Úgy lehet elképzelni, hogy Irán ma három „alállamból” tevődik össze. Ezek a következők: a síita egyház és csápjai; aztán a Forradalmi Gárda és érdekeltségeik; végül pedig a Nyugat-barát, progresszív kormány és támogatói. Mindhárom ág saját médiakonszernnel is rendelkezik.
MN: Miben mutatkozik meg a kormány progresszivitása?
SM: Irán 2015-ben tárt karokkal fogadta a német, brit, olasz, orosz tőkét, ami tökéletesen ellentmond a ’79-es alapító atyák filozófiájának, akik kiutasítottak minden külföldit. Rohani kifejezetten neoliberális gazdaságpolitikát indított, elkezdte visszavonni a hatalmas szubvenciókat, leépíteni a gondoskodó államot, és átadni feladatait a piaci szereplőknek. Trump szankciói ezt a folyamatot is keresztülhúzták – pedig Rohani már olyanokat is mondott, hogy „megadóztatjuk a Forradalmi Gárdát”. Az államfő és körének támogatói a városi középosztály, a vidéki etnikai kisebbségek és a fiatalok.
MN: A hétköznapi emberek mennyire sínylik meg a szankciókat – egyáltalán, jó módszer-e ez Iránnal szemben?
SM: Egyes amerikai elképzelések szerint minél szigorúbb szankciókat vezetnek be, annál elégedetlenebb lesz az iráni lakosság, kivonulnak majd az utcára, és szépen megdöntik vagy reformra kényszerítik a rendszert. Ez azonban nem jön össze. Húsz éve járok Iránba, nincsenek ilyen indíttatású tüntetések.
Természetesen létezik nélkülözés, de ha szankciókkal sújtom, mondjuk, az iráni gyógyszeripart – most például emiatt nem lehet rákgyógyszert kapni, és antibiotikumokban is hiány van, amit magam is tapasztaltam –, attól nem fognak a tömegek fellázadni. Az iráni rendszernek bőven vannak tartalékai, legálisan, féllegálisan tud még eladni olajat, és az emberek számára a hiánycikkek többsége is beszerezhető, igaz, drágábban, és részben illegális csatornákon keresztül.
MN: Végtére is hogyan hat Iránban az Egyesült Államok keményebb hangütése és az atomalku felbomlása?
SM: Egyértelműen a Forradalmi Gárda és a radikálisok malmára hajtja a vizet. Én egyébként nem látom be, mi abban a stratégia, hogy folyamatosan konfrontatívak Iránnal. Hiszen az biztos, hogy nem tudják úgy lerohanni, mint Irakot vagy Afganisztánt. Tetszik vagy sem, Irán jelentős közel-keleti hatalom, erős a befolyása Izraeltől, Palesztinától kezdve Szírián, Libanonon át Afganisztánig és az Öböl-térségig.
Az atomalku egyik politikai következménye azt lett volna, hogy az amerikaiak ezt az erős állást valamilyen szinten elismerik. Most azonban igyekeznek Iránt visszatenni abba a kategóriába, ahol Mahmud Ahmadinezsád elnöksége alatt volt: a rossz fiúk közé. Ugyanakkor nem látom, ki lenne az a politikai alternatíva, akit Trumpék szívesen látnának Irán élén. Marginalizált emigráns csoportok, amelyek 40 éve elszakadtak az iráni valóságtól? Monarchisták már nincsenek, a sah fiával senki nem számol, ott éldegél Washington külvárosában, van pár tízezernyi híve, de súlytalan.
| ||
Akiket Trumpék leginkább támogatnak, azok a népi modzsáhedek: egy iszlám maoista csoport. A 60-as években amerikai bázisok elleni támadásokkal kezdték a karrierjüket. ’79-ben részt vettek a forradalomban, Homeini oldalán, a sah ellen. Aztán Homeini két év alatt leszalámizta az ellenzékét, beleértve őket is, mire átmentek Irakba, és Szaddám Huszein szolgálatába álltak – ami az irániak szemében egyet jelent a hazaárulással.
A népi modzsáhedeket sokáig az Egyesült Államok is terrorszervezetként tartotta számon, de pár éve levették őket a listáról, gondolván, hogy hátha lehetne őket használni a fennálló iráni rendszerrel szemben, elvégre perzsául beszélnek, itt-ott vannak alvó csoportjaik… Csakhogy egyáltalán nincs tömegbázisuk.
MN: Iránnak nyilvánvaló középhatalmi törekvései vannak a régióban, különösen feszült a viszonya Izraellel. Hogyan befolyásolja ezt, hogy az Egyesült Államok csökkenti a Közel-Keleten katonai jelenlétét, beleértve Szíriát is?
SM: A Közel-Keleten az nem úgy megy, hogy ha ők csökkentik a jelenlétüket, akkor majd a másik fél is lovagias lesz – abba a vákuumba készségesen lépnek be mások. Nem véletlen, hogy Izrael kétségbeesetten tiltakozott e lépés ellen. Jelenleg ott tartunk, hogy Szíriában egy orosz–török–iráni koalíció lesz a győztes. Nem vagyok katonai stratéga, de nézzük meg, hogy Amerika a 2003-as iraki háborúval végül kit hozott helyzetbe! Nem saját magát, hanem Iránt.
Irak ma erős iráni befolyás alatt áll, különösen a déli, síita része, de a többi csoport is. Afganisztánban a tálibok meggyengítésének – akik 1999-ben már majdnem megtámadták Iránt – szintúgy Irán lett a politikai haszonélvezője. Teherán okosan csinálta: átadta az amerikaiaknak Szaddám Huszein bázisainak műholdfelvételeit; átengedte a légterén az Afganisztánba tartó vadászgépeket – aztán köszönte szépen, hogy kilőtték az ellenfeleit.
MN: Ezen területek nagy része történelmileg Iránhoz tartozott. Ma vannak revizionista törekvései?
SM: Elcsatolni, határokat tologatni nem akarnának, a befolyásszerzés egyéb formáit preferálják. Akármilyen meglepő, Irán politikai-katonai kultúrájában a háború az utolsó lap – utoljára 1854-ben támadta meg nyíltan egy szomszédját. Az első és a második világháborúban nem volt hadviselő fél, az egyetlen modern háborús traumája az irak–iráni háború a 80-as években, de azt az irakiak kezdték.
Kétségtelen, hogy az iráni birodalomépítő tevékenység legneuralgikusabb pontja a Golán, ahol az irániak megjelenése és közvetlen érintkezése Izraellel másfél év óta – amikor Izrael egy iráni drón bereptetése és kilövése után bombázni kezdte Irán damaszkuszi bázisait – súlyos probléma. Izrael joggal tart attól, hogy ha Irán tartósan megveti a lábát Szíriában, akkor a Hezbollah-hoz hasonló bábokat tud kiképezni.
Egyébként az iráni reformista médiában többször elhangzott az üzenet a Forradalmi Gárda felé, hogy „túl mohók voltunk Szíriában”, a gárda túl gyorsan akart nagyot harapni, és Trump mellett ez a „mohóság” ásta meg a JCPOA sírját. A reformisták szerint a rakétaprogramot sem kellett volna olyan hirtelen beizzítani. Valójában Izrael sem annyira az iráni atomprogramba köt bele, mint inkább a rakétaprogramba, a szíriai jelenlétbe és persze a Hamásszal fenntartott kapcsolatba. Éppen Irán középhatalmi erősödése hozta most egy táborba Izraelt és Szaúd-Arábiát.
MN: A szíriai szerepvállalás több volt, mint mohóság, Irán jelentős katonai-anyagi és egyéb segítséget nyújtott Bassár el-Aszad elnöknek, ezáltal felelőssége van az ott elkövetett kormányoldali háborús bűnökben is.
SM: Nem teljesen osztom ezt a moralizáló megközelítést. Irán történetében az ókor óta mindig érzékelhető a nyugati irányú katonai terjeszkedési vágy, ez jellemző az 1979 előtti monarchiára is, amikor Mohammad Reza Pahlavi sah a Földközi-tenger és az Indiai-óceán közti hatalmi szférát akarta uralni. A mostani iráni állam, ideológiai különbségei dacára, valójában ugyanezt a geopolitikai teret akarja betölteni.
| ||
Aszad finoman szólva sem egy angyal – de kik voltak többségében Aszad és Irán szíriai ellenfelei? Bizonyos Öböl-beli arab államok szponzorálta szunnita iszlamista szélsőséges csoportok, köztük az ISIS. Összességében Szíria szomorú terepe a nagyhatalmak önzésének, amelynek következtében egy egész ország tönkrement. Azért azt is látni kell, hogy Irán fontos szerepet játszott az ISIS és más szunnita iszlamista csoportok kiűzésében. Irán, főleg a Forradalmi Gárda révén saját hatalmi törekvéseire használja ki a helyzetet és hosszú távra tervez Szíriában.
Ez talán katonai stratégia is részéről: a fegyveres konfliktusokat minél messzebb akarja vinni a saját határaitól. Ám ez jelentős anyagi és politikai terheket ró Teheránra, ezért ez a szíriai iráni jelenlét nem népszerű az iráni lakosság többsége szemében – főleg a mostani gazdasági helyzetben.
MN: Mi várható a jövőben? Három hete Irán kilőtt egy amerikai drónt az Öböl felett, állítása szerint saját légterében, az amerikaiak szerint nemzetközi légtérben. Trump elrendelte a válaszcsapást, de gyorsan vissza is vonta. Rohani a napokban Macron francia elnöktől kérte, hogy segítsen legalább részben egyben tartani az atomalkut.
SM: Az iráni politika valószínűleg nem fog tárgyalni az amerikaiakkal a jövő évi amerikai elnökválasztásig. Nem biztos, hogy nem akarnak új alkut kötni, de most kivárnak. Ha Trump marad, akkor nyilván másképp matekoznak, de addig megpróbálják tartani az állásaikat a JCPOA-n belül. Ez az EU-nak is fontos: német, francia, olasz cégek tömegei lennének érdekeltek a gazdasági kapcsolatokban. Ne feledjük, hogy Orbán Viktor is az atomalku megkötése után ment Iránba.
Egyébként Irán már azt is belengette, hogy ha kitör a káosz a Közel-Keleten, akkor nem tudja garantálni, hogy az a több millió afgán menekült, aki jelenleg Iránban tartózkodik, ne induljon el Nyugatra. Talán csak blöff, de 5 millió emberről beszélünk; az EU-val megy az alkudozás, Amerikával a szkanderezés. Egy biztos: az EU, Oroszország, Japán, India, Kína nem mutat különösebb érdeklődést a konfliktus iránt. Az Öböl-beli arab országokat sem lehet egy kalap alá venni, ők sem mind a szaúdiak elkötelezett szövetségesei.
A síita–szunnita ellentét ebben a történetben inkább csak jó ideológiai ürügy, amelyet elő lehet húzni, a lényeg a geopolitikai érdekellentét. Végül van ennek a dolognak egy olyan olvasata is, hogy a háttérben az amerikai–kínai gazdasági rivalizálás áll. Kínának végtelen mennyiségű szénhidrogénre van szüksége, és Irán Kína egyik fő szénhidrogén-exportőre. Már India és Törökország is elállt a vásárlástól, de Kína látványosan nem tartja be az amerikai olajszankciókat. Hosszú távon számol az iráni kapcsolatokkal – most például gyorsvasutat akar építeni Iránig.
Meglehet, Irán csak mellékhadszíntere egy globális kínai–amerikai konfliktusnak. De nagyon úgy fest, hogy Irán megint Nyugat-ellenes, radikális irányba fog kilengeni. Azzal azonban mindenki tisztában van, hogy egy véres háborúval inkább veszíthet. Az a benyomásom, hogy a JCPOA-t kellene valahogyan feltámasztani, szigorúbb szabályozásokkal az iráni ballisztikai programokra.
| Az atomalku 2015-ben Barack Obama elnöksége alatt jött létre a Joint Comprehensive Plan of Action (JCPOA) Irán, az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és az Európai Unió között, amelynek értelmében Irán fokozatosan leépíti urándúsítási programját, cserébe feloldják az országot sújtó nemzetközi szankciókat. Donald Trump 2018 májusában felmondta a megállapodást, új szankciókat vezetett be, és a világ nagyhatalmait is erre szólította fel. Idén májusban Irán felmondta az alku egyes részeit, és bejelentette az urándúsítás arányának növelését 3,67-ról 5 százalékra. A fenyegetés inkább szimbolikus, hiszen az atomfegyverekhez 90 százalékos koncentrációra van szükség. Washington súlyos következményeket helyezett kilátásba, amire a befolyásos Kermani ajatollah válaszolt: ellenük irányuló támadás esetén „vörösre változtatják a Perzsa-öböl vizét” – de egyébként nem akarnak atombombát, mert az ellentétes az iszlámmal. |
