Orosz lobbitevékenység az EU-ban

Putyin fehér lovagjai

  • B. Simon Krisztián
  • 2015. szeptember 13.

Külpol

A Putyin-barát oligarchák nem hajlandók csak úgy lenyelni, hogy feketelistára rakták őket Európában. Többen is keményen lobbiznak. Az a kérdés, hogy mennyire hatékonyan.

Tavaly májusban Mikola Azarov egykori ukrán miniszterelnök azzal hívta fel a brüsszeli Alber & Geiger ügyvédi irodát, hogy le kellene őt és fiát szedni az uniós feketelistáról. Az Aza­rovok uniós bankszámláit zárolták, s az EU-ví­zum megszerzését is alaposan megnehezítették nekik. A brüsszeli Politico című heti­lap ­szerint korántsem elszigetelt esetről van szó: az ukrán–orosz konfliktus miatt jelen­tő­sen megnőtt azon (londoni és brüsszeli) ügy­védi irodák és lobbicégek száma, amelyek ukrán és orosz pénzemberek ügyeit próbálják rendez­getni. Ilyen például a White and Case, a Herbert Smith Freehills, a Peters and Peters és a Joseph Hage Aronson. Többeknek van ma már külön „szankciós szolgáltatása” is, amelyet azon ukrán és orosz (ex)politikusok vagy oligarchák vehetnek igénybe, akiknek az üzleteit nehezítik a szankciók, de azokat az ­európai cégeket is szívesen kisegítik, amelyek olyan üzleti tevékenységekben vesznek részt, amelyekben elvileg nem szabadna nekik a szank­ciók alatt. Azarovék tavaly, a lobbire­gisz­ter sze­rint 100 és 200 ezer euró között fizettek az említett vállalatnak.

Általában két út áll a feketelistások előtt. Első lépésként választhatják az EU hivatalos csatornáját, hisz amikor az Európai Tanács értesíti az érintetteket, hogy felkerültek egy szankciós listára, egyben lehetőséget is ad nekik arra, hogy jelezzék kifogásaikat. Ilyenkor jöhetnek a jogi érvek és a bizonyítékok arról, hogy valójában minden rendben van, csak az EU benézett valamit.

A másik, jóval drágább lehetőség az uniós bírósági rendszerben megtámadni a verdiktet. Ez az út – épp nyilvános volta miatt – le­he­tőséget ad a szankcionált feleknek arra is, hogy megvédjék jó hírüket. Csakhogy ez a proce­dú­ra sokáig tart, s az uniós intézmények megtehetik azt is, hogy az ügy lezárultával új szank­ciókat vetnek ki ugyanarra a személyre, kicsit más megfogalmazással. A biztonsági, terror­elhárítási vagy külpolitikai okokból ki­ve­tett szankciók megfogalmazása ugyanis eléggé ködös, és nehezen támadható.

Azarovék esetében azt akarták jogi képviselőik bizonyítani, hogy az egész feketelistázás egy koncepciós eljárás része, és a háttérből az új ukrán kormány mozgatja a szálakat, hiszen az ukrán ügyészség fontos információforrása ilyenkor az uniós intéz­mé­nyeknek. Csak hát az idősebb Azarovot az Interpol is keresi, az ifjabbik ellen pedig Ausztria is eljárást indított pénzmosás miatt, szóval egyikük pedigréje sem tökéletes.

A jogi csapat Mehdi Ben Ali – Zin el-Abidin ben Ali bukott tunéziai elnök unokaöccse – ese­tét tekintette precedensnek, akit „technikai okokra” hivatkozva vettek le tavaly az uniós feketelistáról. Nála az volt a kifogás, hogy a Tunézia ellen 2011-ben bevezetett szankciók azokra vonatkoznak, akiket állami pénzek elsikkasz­tásáért tartanak felelősnek, de Ali neve csak mint „ügyészségi vizsgálat alanya” szerepel a szankcionáltak listáján. Az Alber & Geiger munkatársai szerint Mehdi Ben Ali esete teljesen azonos az Azarovékéval, hisz ők sem azért kerültek fel a szankciós listára, mert „felelősek” lennének az állami pénzek elsikkasztásáért, hanem azért, mert nyomozás folyik ellenük.

Jön a hagyományos lobbi

Az Alber & Geiger munkatársai nem bíztak semmit a véletlenre. „Az, hogy valakit felraknak egy listára, politikai döntés, mint ahogy az is, hogy leszedik-e” – nyilatkozott a Politicónak And­reas Geiger, az Alber & Geiger egyik vezetője.
Szerinte a jogi eljárás megadja ugyan a kontextust és a biztos alapot, de attól még a politikai akaratot is meg kell dolgozni. Így hamarosan a cég el is kezdett lobbizni az európai külszolgálatoknál, ahol Catherine Ashton – akkor épp mandátuma végén járó – külügyi főképviselő nem akart ugyan velük találkozni, de más magas rangú tisztviselők hajlandók voltak meghallgatni Azarovék álláspontját. Ezt követte a miniszterek tanácsa, a 28 tagállam állandó képviselete és egy pár EP-képviselő. A cél az volt, hogy meg­ér­tes­sék velük: Azarov egy komoly politikus, aki­vel a közelmúltig jó volt az együttműködés, úgyhogy igazán tehetnének neki egy szívességet. Ki tudja, mi történik még Ukrajnában, az is lehet, hogy pár év múlva visszatér a politikába…

Persze egy lobbikampány célpontjainak rend­szerint tele van a határidőnaplójuk, csak­hogy az Alber & Geiger alapítója, Sigbert Alber korábban CDU-s politikusként az Európai
Par­lament alelnöke is volt (a cég honlapjáról az is kiderül, hogy partnere, Andreas Geiger pedig az Európai Bíróságnál kezdte a karrierjét), így a szükséges kapcsolatrendszer adott az uniós intézményekben.

Az Alberhez hasonló egykori politikusokkal tele az uniós lobbivilág. A G Plus Ltd. ne­vű lobbicéget például az Európai Bizottság egykori szóvivői alapították; a lobbiregiszter szerint a cég tavaly 100 és 200 ezer euró közötti összeget kapott lobbizásra közvetlenül a Gazpromtól, és még egyszer ugyanannyit a ­Ketchum Ltd. PR-cégtől, amely Vlagyimir Putyin 2006-os G8-elnöksége óta köztudottan a Gazprom lobbiérdekeit képviseli az Egyesült Államokban. Szergej Kurcsenko ukrán „gáz­király” ügyvédje, Michael Drury a brit titkos-szolgálatoknak dolgozott korábban.

Vallják be önként

A Brüsszelben dolgozó lobbisták számát a becslések 15–30 ezer közé teszik, jó részük sza­badon járhat-kelhet az Európai Parlamentben. Miután Jean-Claude Juncker lett az Európai Bizottság elnöke, bejelentette, hogy szigorítani fogja a lobbiszabályozást, így mostantól például a bizottság vezető pozícióban lévő tiszt­vise­lői­nek kötelezően be kell jelenteni, ha lobbistával találkoztak. Hogy Juncker mindezt azért cselekedte, hogy elterelje a figyelmet a LuxLeaks-botrányról, az nagyon is valószínő opció. Kiszivárgott ugyanis, hogy luxemburgi mi­niszter­elnök­ként ő volt az, aki kedvezőbbé tette egyes multiknak az uniós adófizetést. Mind­azonáltal ­kérdéses, hogy Juncker eleget tett-e a probléma megoldásáért. „Az a baj, hogy a lobbiregiszteri jelenlét még mindig nem kötelező, ráadásul az ott megadott információkat sem ellenőrzik. Szóval elindultunk kicsit a jó irányba, de még mindig vannak nagy problémák” – mondja Katha­rine Ainger, a Corporate Europe Observatory (CEO) brüsszeli civil szervezet lobbijelentésének a szerzője. Egyes cégek például azzal utasítják el a regisztert, hogy ők nem is lobbiznak, hanem „brandinggel” foglalkoznak (még ha az azt jelenti is, hogy az M&C Saatchi Bahrein kormányának segít turizmust élén­kíteni, miközben az rendőrökkel vereti a tün­tetőket). Az Alter–EU lobbiellenes koalíció pedig arról számolt be, hogy a Gazprom idén azt állította a regiszterben, hogy mindössze tízezer eurót költ lobbizásra, holott 11 alkalmazottja rendelkezik parlamenti belépőkártyával. Miután erre az ellentmondásra aktivisták felhívták a figyelmet, a Gazprom módosította a megadott információt. Most az áll a regiszterben, hogy tavaly 900 ezer és egymillió euró között költött lobbizásra – ám szakértők szerint még ez is jóval alatta van a valós költségeknek.

A lobbitevékenység a négy- vagy sokszemközti találkozások mellett nagyban épít a kommunikációs kampányokra. A Krím elcs­a­tolása után például a G Plus feladata azon nyílt levél köröztetése az európai vezetők között, amelyben Putyin azt üzeni, hogy megszakítja az Ukrajnán keresztüli gázszállítást, ha az ukránok nem kezdik el törleszteni a hatalmas adós­ságukat. A cél az volt, hogy átmenjen az az üzenet, miszerint az oroszok rengeteg pénzt áldoznak Ukrajna stabilitására, ezért ideje lenne, ha az EU is a zsebébe nyúlna. A Burson Mars­teller PR-óriás 2012-ben arra kapott megbízást Rinat Ahmetov ukrán oligarchától, hogy terjessze a Janukovics-féle magyarázatot arra, miért kellett rács mögé kerülnie ellenlábasának, Julija Timosenkónak, az Egyesült Államokban pedig a Ketchum érte el, hogy Putyin az év embereként kerüljön a Time magazin címlapjára, a New York Times pedig lehozzon 2013-ban egy az orosz elnök nevével fémjelzett véleménycikket. Andreas Geiger Euractivban publikált véleménycikkében „fehér lovagoknak” nevezte a lobbistákat, tevékenységüket pedig kikiáltotta az emberi jogok védelmének, hiszen az, hogy megvédenek egy bukott vezetőt vagy tehetős üzletembert az utódrezsimtől, legalább annyira nemes cél, mint a genocídiumok áldozatainak vagy bebörtönzött emberi jogi aktivisták érde­kében fellépni.

Happy end?

Úgy egy évvel a lobbizás kezdete után, idén az ifjabb Azarov lekerült a feketelistáról. Eredetileg 22 Janukovics-közeli ember számláit foglalták le, de már csak 17-en maradtak. Olekszandr Jakimenko, az ukrán titkosszolgálat korábbi vezetője is a szerencsések között volt.
A lobbisták azóta büszkén verik a mellüket, hogy sikerrel érvényesítették ügyfeleik akaratát, bár a Bruxinfo brüsszeli forrásokra hivatkozva azt írta, igazából csak annyi történt, hogy az ukrán igazságszolgáltatás nem tudott jogerejű bizonyítékokkal szolgálni.

Ebből is látszik, hogy a rendszer nem problémamentes, korábban már a Hamász és a Tamil Tigrisek esetében is voltak fennakadások: mindkettőt terrorszervezetnek bélyegezte az EU, ami lehetőséget biztosított arra, hogy lefoglalják tagjaik unióban tartott pénzeit. De az Európai Bíróság leszedette őket a terror­szer­vezetek listájáról, mondván, az indoklás nem tényeken, hanem a sajtóból összeszedett in­for­mációkon alapszik. Mint az ukrán feke­te­listázott személyeknél, itt is az volt a baj, hogy az EU-nak nincs saját hírszerzése.

„Nem tölthetünk egy egész évet infor­má­ciógyűjtéssel, ilyenkor a lehető leggyor­­­sabban kell lépnünk” – mondta erről egy brüsszeli forrásunk. Szerinte ilyenkor az uniós missziók vezetői és az uniós intézmények játszanak fon­tos szerepet az információk ös­szegyűj­tésé­ben, a tőlük kapott információkon alapszik végül az arról hozott politikai döntés, hogy ki kerül fel az uniós feketelistára. Ez vi­szont azt is jelenti, hogy a szankciók feloldása – legalábbis a hivatalos álláspont szerint – az automatikus önkorrekciónak köszönhető. Ennek fényében nem csoda, hogy az Orosz Tudo­mányos Akadémia agytrösztje, az IMEMO nemrégiben arról írt: a lobbizás jelenlegi formája drága, és nem is kifejezetten hatékony, így Orosz­or­szágnak át kellene állni inkább arra, hogy az eu­­rópai partnereket kérje meg az ér­dek­érvé­nyesítésre (például olyan multikat, mint a BASF vagy a Total). A lobbisták és az ügyvédek azonban azt állítják, hogy az ő rásegítésük nélkül az uniós intézmények nem tennék meg ezeket a lépéseket.

Mindeközben az Egyesült Államok – ahol a szankciók kivetésében és fenntartásában sokkal nagyobb a mozgástér – azon aggodalmaskodik, hogy az EU inkompetenciája miatt veszélybe kerülnek a szankciók. Székely Árpád, Ma­gyarország egykori moszkvai nagykövete azt mondja lapunknak, nem kell túldramatizálni a dolgot, hiszen a személyekre kiszabott szank­cióknak amúgy sincsen nagy hatásuk. „Ez az egész csak néhány tucat embert érint, akik ráadásul diverzifikálták a bevételi forrá­saikat, így ha nem tudnak üzletelni az EU-val, akkor mennek Hongkongba vagy Szingapúrba, s persze nyitva áll előttük az orosz piac is” – állítja. Szé­kely szerint sokkal fontosabb lenne a makrogazdaságra koncentrálni, mert ott tényleg ér­zékelhető a szankciók hatása. A Gaz­prom, a Rosznyefty, a Lukoil és más nagy orosz cégek nem tudják magukat Nyugaton finanszírozni, a több mint százmilliárd dollárnyi lejáró tartozásukat pedig kénytelenek az orosz bankok drágább hiteleiből fedezni, amellyel viszont kiszivattyúzzák a pénzt az orosz bank­rend­szer­ből, így a kis- és középvállalkozások hitelezése egyszerűen megszűnik. Brüsszeli forrásunk hoz­­záteszi azt is, hogy az orosz lobbi haté­kony­sága ellen szól az is, hogy Margrethe Vestager, az Európai Bizottság versenypolitikáért felelős biztosa még mindig keményen tartja magát a Gazprommal szemben. A cég ellen méltánytalan árazás miatt indított eljárást a bizottság, mondván, a helyzetével visszaélve több közép- és kelet-európai tagállamban akadályozta a szabadverseny kialakulását, és piaci áron felül értékesítette a gázt. A kiszabható büntetés mértéke elérheti a tízmilliárd eurót is. Az Oroszországra kiszabott gazdasági szank­ciókat is meghosszabbították idén nyáron. Az, hogy nem mentek egy lépéssel tovább, és nem zárták ki az oroszokat a SWIFT nem­zetközi bankközi pénzügyi rendszerből, inkább annak köszönhető, hogy az európai döntés­hozók ­attól féltek, ezzel hosszabb távon izolálnák
az oro­szokat, és így elveszne minden esély az értel­mes megoldásra.

Neked ajánljuk