„Kedves populisták, ahogy látjátok, vége a mulatságnak. Éveken át hazugságokat és gyűlöletet zúdítottatok ránk… Kihasználtátok a jóhiszeműségünket, a félelmeinket, a nehézségeinket. De túlfeszítettétek a húrt…” – fogalmazták meg az olasz közéletbe tavaly november közepén berobbant Le Sardine (Szardíniák) nevű civil kezdeményezés alapítói váratlan színre lépésük okát. Mozgalmukat – elbeszélésük szerint – hirtelen felindulásból kezdték szervezni, amikor az Emilia-Romagnában és Calabriában közelgő tartományi választásokra a szélsőjobboldali, rasszista, EU-ellenes Lega (Liga), jelenleg a legnagyobb támogatottságú párt vezére, Matteo Salvini elindította kampányát. Több millió követőt számláló Facebook- és Twitter-oldalán, utcai óriásplakátokon hirdette: „Felszabadítjuk Emilia-Romagnát”. Mattia Santori 32 éves bolognai politológus, közgazdász, jogász rögtön riasztotta három volt egyetemi szobatársát, s hajnalig tartó ötletelés után úgy döntöttek, megpróbálják megállítani a szélsőjobb tervezett hatalomátvételét. Ekkor született az ötlet, hogy egy olyan flashmobot szerveznek, ahol annyira szorosan állnak majd egymás mellett a résztvevők, mint szardíniák a konzervdobozban, és olyan csöndesek, békések lesznek, mint a kishalak. Az első „fish mob” tüntetésük november 14-én volt Bolognában, amikorra Salvini meghirdette kampányindítóját a hatezres Paladozza sportcsarnokba. A kis halak a város főterére, a Piazza Maggioréra hívták közösségi oldalaikon, röplapokon mindazokat, akiknek elegük volt a gyűlölködő, kirekesztő politizálásból. Úgy fogalmaztak, ha eggyel többen leszünk, mint amennyien a sportcsarnokban összegyűltek, elértük a célunkat. Végül 15 ezren töltötték meg a teret.
Santoriék vállaltan baloldali érzelműek, antifasiszták, de nem tagjai semmilyen pártnak. Azt is hangsúlyozzák, nem politika- és politikusellenesek, mert hisznek benne, hogy lehet az alkotmány, a parlamenti demokrácia szabályai és törvényei szerint tisztességesen politizálni. Egyszerre érzik magukat becsapottnak és felelősnek, mert túl sokáig hagyták, hogy átverjék őket, és csak néma szemlélői, elszenvedői legyenek az elmúlt években az olasz közéletet elöntő, emberek millióinak mindennapjait mérgező mocsoknak.
Kik ezek?
Sokan bizton állítják, hogy a Demokrata Párt bábjai, mások a baloldali szakszervezeteket látják mögéjük. Jobboldali újságírók odáig mentek, hogy – fittyet hányva az alkotmányban garantált titkos választójognak – egyenes tévéadásban szólították fel Santorit, hogy ha már annyira az átláthatóság híve, valljon színt, melyik pártra szavaz. Azt is számonkérték, hogy a Szardíniák miért csak valami, még inkább valaki ellen lépnek fel, miért nincs programjuk. Maga Salvini először lekezelő, szarkasztikus megjegyzésekkel próbálta helyretenni őket közösségi oldalain (csak a Facebookon 4 millió követője van), például azzal, hogy ő mennyire szereti a kiscicákat, akik szardíniát esznek.
Mindeközben Santoriék és a mozgalom helyi önkéntesei egyre nagyobb sikerrel töltötték meg a tereket Olaszország-szerte, többször külföldön is. A január végi tartományi választásokig 142 flashmobot szerveztek kis- és nagyvárosokban többezres részvétellel. Fiatalok és idősebbek, különféle bőrszínűek és pártállásúak gyűltek össze. Jókedvűen, békésen beszélgettek pártzászlók nélkül, a maguk készítette papírszardíniákat magasba tartó, kabátjukon, hajukba tűzve viselő emberek. December 19-én már százezren mentek el Rómában a Piazza San Giovannira. A mozgalom hatékonyságát bizonyította, hogy Emilia-Romagnában az előző alkalommal összevetve majdnem kétszer annyian szavaztak – a választásra jogosultak közel 70 százaléka ment el –, s rácáfolva az előrejelzésekre, amelyek nagyon szoros eredményt jósoltak, fölényesen, 51 százalékkal nyert a baloldal tartományi elnökjelöltje, míg Salviniék támogatottja nem egészen 44 százalékot kapott.
A győzelem Emilia-Romagnában (Calabriában a Forza Italia jelöltje nyert) persze nem csak a Szardíniák mozgósításának köszönhető, kitett magáért a már két előző ciklusban sikerrel kormányzó Stefano Bonaccini is. S persze Salvini is besegített, aki nem egyszerű, hanem elsöprő győzelmet ígért. Néhány nappal a választás előtt tévékamerákkal és csattogó fényképezőgépekkel, Liga-szimpatizánsokkal a háta mögött odavágtatott Bologna egyik külvárosi bérházához, a kaputelefonon felcsöngetett egy családhoz, majd fennhangon közölte a kíséretével, hogy az első emeleten laknak és tunéziaiak, majd jó hangosan beleszólt a kaputelefonba: „Jó estét! Azt mondják a szomszédok, hogy maga meg a fia kábítószer-kereskedők.” Ez már a jobb érzésű jobboldali szavazóknál is kiverte a biztosítékot, mert ha felmerülne is a gyanú, hogy drogdílerek, azt a rendőrségnek kellene bejelenteni, s ezt mindenki másnál jobban kellene tudnia egy vezető politikusnak, volt belügyminiszternek. Az egyik meggyanúsított, akihez állítólag egy helybéli asszony vezette el Salvinit, egy 17 éves, olasz állampolgárságú fiú, akinek soha nem volt dolga a rendőrséggel, dolgozik, ismert helyi focista. Az ügy diplomáciai konfliktushoz is vezetett, Tunézia hivatalosan tiltakozott Salvini akciója miatt, a Facebook pedig egy héttel később rasszista gyűlöletkeltés miatt letiltotta a kaputelefonos videót a Liga-vezér oldaláról.
És mit akarnak?
Santoriék nem politikusok, és a jövőben sem akarnak azzá válni, hétköznapi életet élő, szakmájuknál maradó civilek szeretnének lenni, ám vitathatatlanul a politikai színtér fontos szereplőivé váltak. Most ugyan bejelentették, hogy egy rövid időre visszavonulnak a nyilvános megjelenésektől, médiaszereplésektől, de mint mondták, csak azért, hogy alaposan felkészülhessenek a tavasszal, nyár elején esedékes újabb tartományi választásokra. Még erősebb, még hatékonyabb antitestet akarnak kifejleszteni az olasz társadalomban a populisták és a szélsőségesek terjesztette vírus ellen. Kérdés, hogy ezt hogy tudják megvalósítani országos szinten szervezet, infrastruktúra, anyagi forrás nélkül, pusztán lelkes önkéntes aktivistákkal. Az mindenesetre már most látszik, hogy tapasztalatlanságuk a mai olasz politikai élet zavaros, gyilkos harcoktól hangos világában váratlan csapdahelyzetek elé is állítja őket. Átmeneti szilenciumfogadalmuk ellenére árgus szemekkel figyelik őket a politika profi szereplői, folyamatosan követi minden lépésüket a média, akarva-akaratlanul ott vannak a vezető hírekben. Egyik nap azzal, hogy javaslatokat küldtek a miniszterelnöknek arról, mit tartanak a legfontosabb kérdéseknek a kormány számára, másik nap azzal, hogy az alapítókról – egy Oliviero Toscani fotós és reklámszakember szervezte magántalálkozón – közös fénykép készült Luciano Benettonnal. Ez azért keltett sokakban felháborodást, mert Benettonék családi vállalkozása a legnagyobb tulajdonosa annak a nemzetközi autópálya- és hídkezelő konzorciumnak, amely ellen a koncesszió visszavonását célzó eljárás folyik a genovai Morandi híd leszakadása miatt. (A tragédia 43 áldozatot követelt.) Az effajta, a kishalak táborát is felzaklató és megosztó hírek könnyen alááshatják a mozgalom hitelességét, lelohaszthatják sokak beléjük vetett hitét és reményét. Pedig még csak felcsillantották a lehetőségét, hogy normális emberek összefogásával ki lehet úszni a gyűlölködés és az uszítás mocsarából.
