Sikeres-e a Merkel-korszak energiaügyi fordulata?

Mire mennek atom nélkül? - A német gazdaság szénfekete foltja

  • Nagy Gergely Miklós
  • 2019.01.02 18:50

Külpol

Az ígéret impozáns: zöldenergiára alapozni a kontinens legnépesebb országát! Európa pionírjai lennének, ám energiaforradalmuk nem mentes a látványos ellentmondásoktól. Bemutatjuk a német energiafordulat hátterét és jelenlegi állását.

Niederaußem 6 ezer lakosú városka, alig húsz kilométerre Kölntől. A település főleg 700 éves templomát szereti mutogatni, hatalmas ligniterőművét már kevésbé reklámozza. Nem is véletlenül: egy friss tanulmány szerint e létesítmény szennyezi a legjobban Európa levegőjét. (A Greenpeace részvételével és egy új műholdas technológiával készült felmérés második helyezettje London városa lett.)

Aki elsétál ehhez az erőműhöz, a kéményeken túl megláthatja azokat a fehér lapátokat, amelyek a szél segítségével szorgosan termelik az áramot. E látvány hétköznapi egyszerűséggel meséli el azt a kettősséget, mely a megújulókat előtérbe helyező, sajátos energiaforradalmat átélő német energiapiacot jellemzi: tiszta energia és szennyezett levegő – hogy is jön ez össze?

"Én ilyet nem akarok”

Több német energetikai szakértővel beszélgettem az elmúlt hetekben, hogy megértsem ennek az ellentmondásnak a mélyebb okait, s hogy tényleg olyan sú­lyos-e a helyzet, miként azt számos, nemritkán atompárti kritikus hangsúlyozza – akár a zöldekkel kórusban. A szakértők azt olvassák a németek fejére, hogy az atomenergiát ugyan kivezetik 2022-ig, viszont nemcsak a megújulókat, a szél- és a naperőművi kapacitásaikat fejlesztik, de továbbra is fenntartják a jelentős károsanyag-kibocsátású szén- és ligniterőműveiket.

Múlt és jelen vagy jelen és jelen?

Múlt és jelen vagy jelen és jelen?

 

 

Úgyhogy szálljanak csak  le a magas lóról, és ne akarjanak mindenkit rávenni, hogy kövessék őket! Ilyen húrokat pengetett nemrég Emmanuel Macron is. „Én egyáltalán nem idealizálom az atomenergiát” – mondta annak az országnak az elnöke, ahol nem kevesebb, mint 75 százalékban az atomenergia adja az áramot. „De hát mit csinál Németország? Miközben a megújulókat fejlesztik, újranyitják a szén- és hőerőműveiket. Rontottak a szén-dioxid-lábnyomukon, ez pedig az egész bolygónak rossz. Én ilyet nem akarok.”

Sokaknak az ősz megrázkódtatása volt az IPPC (Integrated Pollution Prevention and Control – az Európai Parlament és a Tanács ipari kibocsátásokról szóló 2010/75/EU irányelve) jegyében kiadott tanulmány, amely sokkoló adatokat közölt arról, mennyire el vagyunk késve a klímaváltozás elleni harccal. A német „ellentmondás” emiatt még több kritikát kapott, miközben az egész világ károsanyag-kibocsátásának összesen 2 százaléka érkezik csak az ország területéről – majdnem negyede Kínából, közel 15 százaléka pedig az Egyesült Államokból származik.

Váratlan fordulat

Egy elegáns berlini irodában ülök, beszélgetőpartnerem mögött a város pazar múzeumi negyede. Patrick Graichen az Agora Energiewende nevű energetikai think tank vezetője, az intézménynek már a neve is mutatja, hogy támogatólag viszonyul az ún. Energiewendéhez (a. m. energiaátmenet), ahhoz a fordulathoz, amely a fosszilis és nukleáris erőművek után a megújuló – szén- és atommentes – energia Németországát hozza el, végső formájában valamikor 2050 körül.

Addig minden egyes lépcsőfokot kiszámítottak és elterveztek – legalábbis elméletben. Tervezték például, hogy 2020-ra a károsanyag-kibocsátást Németország 40 százalékkal csökkenti az 1990-es mértékhez képest. De vajon sikerült ez? „Nem – feleli Graichen –, úgy 32 százalékos lesz a csökkenés.” Mindez egyebek mellett az ország erős autóipara és a fosszilis erőművei miatt van. De akkor – vetem fel az elemzőnek – miért az atomot iktatják ki először, és miért nem a szénnel és a lignittel működő erőművekkel kezdték? (A 2022-es teljes atomleszerelésről 2011-ben döntöttek – erről mindjárt bővebben.)

Szélerőművek Mölsheim mellett

Szélerőművek Mölsheim mellett

 

 

„Ennek számos oka van. Ott az atomellenes mozgalmunk, amely a 70-es években indult (és a német Zöldek megalapításához vezetett – N. G. M.), valamint a német társadalom általánosan magas atomellenessége.” Ezt támasztja alá az a három évvel ezelőtti felmérés is, mely szerint a németek 81 százaléka támogatja az atomerőművek bezárását, a 30 év alattiak 93 százalékban. Egy viszonylag friss másik felmérés eközben azt mutatja, hogy bár a németek többsége elutasítja a fosszilis energiát is, de nem olyan magas mértékben, mint a nukleárist.

„Valószínűleg nálunk a legerősebb az egész világon” – ezt már Dieter Rucht szociológus mondja az atomellenes attitűdről. „A természet védelme már a 19. században felbukkan történelmünkben, de a két világháború tapasztalatai és a hidegháború nyomasztó évtizedei miatt felerősödtek a félelmek az atomtól. Nem beszélve a 60-as években induló új társadalmi mozgalmak eltökélt atomellenességéről.” Karen Hasse, a németországi atomhulladékokat kezelő állami cég munkatársa személyes emlékeket idéz: „Tudja, amikor a 80-as évek végefelé vendégségbe mentünk, anyám egy dologra kérte apámat. Csak az atomról ne beszélj! Összeveszések, üvöltözések, családi konfliktusok követték, ha az atom szóba jött, hatalmas volt a megosztottság. Csernobil után voltunk épp, mindenhol arról folyt a vita, lehet-e Németországnak atomerőműve vagy sem.”

A csernobili katasztrófa után két hónappal külön környezetvédelmi minisztériumot állítottak fel Nyugat-Németországban, a politikában mégis csak Gerhard Schröder (SPD–Zöld) kormánya ért el fordulatot 2000-ben, amikor bejelentették, hogy 2022-ben lekapcsolják az utolsó atomerőművet is Németországban.

Ezt a tervet nem más kezdte fúrni, mint Angela Merkel és pártja, a nagy német mamutcégekkel összenőtt CDU. A kezdetektől kritizálták a döntést, majd 2010 őszén már a kormányzó Merkel-kabinet el is csúsztatta 12 évvel a 2022-es időpontot – gazdasági és energia­stabilitási okokra hivatkozva.

Perek futószalagon

A kancellár kezdetben nem engedett az intézkedés ellen tüntetőknek, ám a jövőt ő sem láthatta. Nem sokkal az „atomhosszabbítás” után, 2011. március 11-én hatalmas katasztrófa történt a fukusimai erőműben. Ez pár nap alatt meghátrálásra késztette Merkelt, és új lendületet adott a német energiaszektor átalakulásának. Százezrek vonultak az utcákra, s Merkel végül visszaállította a 2022-es végső leszerelési dátumot, és a még működő 17 német erőműből 8-at azonnal be is záratott. Tudta, ha nem lép, a közelgő választásokig a szocdemek és a zöldek ezzel fogják támadni – a lakosság jelentős többségének helyeslése mellett.

false

 

Merkel lépése kétségkívül mérföldkőnek számít: a bejelentés előtti évben az ország áramellátásának közel negyedét biztosította a nukleáris energia, a nyolc erőmű kiesése jelentős, csaknem 10 százaléknyi teljesítményeséshez vezetett. Mindez a zöld és fosszilis erőforrások előretöréséhez vezetett. (A német energiamix alakulásáról lásd 1. sz. ábránkat.) Az azonnali bezárásoknak volt anyagi vonzata is, lévén a nyolc még működő és minden szükséges engedéllyel rendelkező atomerőmű üzemeltetője bírósághoz fordult, mintegy 20 milliárd eurós kompenzációt követelve. Közel 30 per és alkotmányos panaszok sora várt a német igazságszolgáltatásra.

false

 

Végül 2016-ban a szövetségi alkotmánybíróság inkább az állam számára hozott kedvező döntést, amikor kimondta ugyan, hogy a 2010 utáni – több száz millió eurós – beruházásaik miatt az üzemeltetők jogosultak kompenzációra, de a gyorsított leszerelés nem volt alkotmányellenes. Az ügyben jó ideje zajlanak a kompenzáció mértékére vonatkozó tárgyalások, de még mielőtt megsajnálnánk az érintett négy nagy erőmű-üzemeltetőt – RWE, E.ON, EnBW, valamint a svéd állami tulajdonban lévő Vattenfall –, elmondanánk egy másik történetet.

A német állam hozott egy ún. atomtörvényt 2011 után, amely arról rendelkezett, hogy mi történjen a német atomhulladékkal. E veszélyes anyagok legkényesebb részét a fűtőelemek jelentik, amelyek a reaktorokban zajló kontrollált láncreakció során felszabadított energiával alapozzák meg az áramtermelést. Ezeket – használati idejük lejártával – a reaktorból eltávolítva a radioaktív sugárzás miatt legalább 240 ezer évig kellene óvott helyen őrizni (erről bővebben: Temetni, nem dicsérni, Magyar Narancs, 2014. június 12.).

Így amikor két éve egy hosszú tárgyalási folyamat végén a német állam közölte, hogy a fűtőelemek végső tárolását átveszi a cégektől, azok nem ellenkeztek. (Az ő feladatuk maradt az erőműveket leszerelni, s az atomszemetet útrakész állapotba hozni.) „Német állam biztosan lesz ötven év múlva, de ezek a cégek már nem biztosan” – mondja Dagmar Dehmer, az atomszemét végső elhelyezéséért felelős cég munkatársa a Narancsnak.

A 2016-os megállapodásban az állam egy olyan alap létrehozását rögzíti, amelybe a felsorolt négy nagy cég 24 milliárd eurót fizet be. (Az erről szóló tárgyalás a perekkel párhuzamosan folyt.) Ez igencsak alacsony összeg a kritikusok szerint, lévén a teljes beruházás – a helyszín megtalálásától a létesítmény megépítéséig – közel száz év alatt valósul majd meg, és a költségei egyes becslések szerint a 70 milliárd eurót is elérhetik majd.

„A CDU vezette kormány túl megengedő volt a tárgyalások során, sőt továbbra is a »négyeket« favorizálja – különösen az RWE-t –, amelyek még mindig a szénre alapoznak, hozzájárulva ezzel a klímakrízishez” – állítja Sylvia Kotting-Uhl, a Zöldek Bundestag-képviselője a Narancsnak. A kormány nagyvonalúságát lényegében az illetékes is elismerte lapunknak. „Lehetetlen lett volna megmondani a pontos végösszeget. De ezt a 24 milliárdot vélhetően túl fogjuk végül lépni” – így Dagmar Dehmer. A tárgyalásoknál a kormányt képviselő szocdem Michael Müller korabeli nyilatkozata új aspektust ad a történetnek: „Azért néhány milliárd euró még mindig jobb volt, mint bedönteni ezeket a cégeket.”

Igaz, ami igaz, a 2011-es lekapcsolások és az egész atomleszerelés rendesen megterhelte a nagy cégeket. Az E.ON 2009-ben még 8 milliárd euró profitot termelt, de 2016-ban már 16 milliárd eurót bukott. A Párizsban élő, a német és más európai kormányok számára is rendszeresen dolgozó szakértő, Mycle Schneider így összegzett a Narancsnak: „A nagyok kihagyták a megújulóforradalmat Németországban. Megpróbáltak ellenállni a változásnak, és vesztettek. Bár a bíróságon nyertek, ez összességében semmiség az üzleti veszteségeikhez képest, és a jövőbeli, fosszilis szektorban lévő, hanyatlásra ítélt érdekeltségeikhez képest.” (Az Energiewende érdekes része, hogy miként alakulnak át a mamutcégek 2011 után – erről keretes írásunkban olvashat.)

Ám mindaz, amiről eddig szó volt, valójában a jelen előszo­báját jelenti a német energiapolitika házában. Mostanra a legforróbb téma a szén és a szén-dioxid-kibocsátás lett – amit az említett IPPC-jelentés lesújtó klímavédelmi adatai is különösen kínossá tettek. De ez állt az őszi ham­bach-i tüntetések hátterében is: ott egy őserdőt kezdtek kivágni azért, hogy a helyén még több lignitet tudjon kitermelni az RWE.

A szénprobléma

A megújulók folyamatos emelkedése 2011 után válik erősebbé, főleg a leállított atomerőművek hatására. Az ekkor kieső energiamennyiséget viszont csak részben zölddel, másik részben szénnel és lignittel pótolták. (Lásd ismét az 1. sz. ábrát.) A szén és lignit részaránya az utóbbi években újra csökkeni kezdett, sőt, az idei első féléves adatok szerint a megújulók (azaz a szél-, a nap-, a víz- és a biomasszából termelt energia) 36,3 százalékkal már verték a szénalapú energiát (35,1 százalék) – jóllehet ez a kedvező időjáráson és az alacsonyabb fogyasztáson is múlt.

A megújulók térhódítása azonban korántsem old meg minden gondot. A szén-dioxid-kibocsátás 2017-es szintje (905 millió tonna) éppen a 2014-es és a 2015-ös adat közt van, azaz innen nézve nincs nagy előrelépés. Annak ellenére sem, hogy azóta jelentősen csökkent az energiaszektor kibocsátása, viszont nőtt a közlekedésé (legfőképpen a négykerekűek és a repülők által kiadott mennyiség), de az iparé is. (A széndioxid-kibocsátás arányairól lásd 2. sz. ábránkat.)

false

 

Mindkettő a fogyasztással, tehát végső soron a gazdasági fellendüléssel van összegfüggésben – ami természetesen az ország szempontjából előnyös fejlemény. A gazdasági érdekeket és a zöldenergiát valóban nem lehet összehangolni? Egy biztos: nem mindig. A gazdasági konjunktúra egy­értelműen megnyilvánul az energiafogyasztás növekedésében is (lásd 3. sz. ábránk középső grafikonját).

„Ha megnézi a német gazdaságot, láthatja, hogy egyik legfőbb ereje a szénben gyökerezik az 1950-es, 1960-as évek óta” – mondja Patrick Graichen. Tehát a politika nehezen kezdhet ezzel bármit is: „Óriási cégek, erős szakszervezetek, rengeteg munkahely jelzi, hogy a gazdaságunk mennyire függ a széntől. Ezek a nagy vállalatok értelemszerűen kötődnek a kormányhoz is, szövetségi és helyi szinten is.

false

 

Megregulázni a szén- és az autóipart, ráadásul egyszerre – nos, ez mindig bonyolult ügy volt Németországban, ahol nagyon is büszkék vagyunk az autóiparunkra. Ezek a cégek nagyon erősek a pártokon belül, hiszen az a képviselő, aki egy ilyen gyár környékéről jön, védeni fogja a munkahelyeket – ha nem így tenne, elvesztené a következő választást. Ez tehát pártokon feletti kérdés, egész régiókat érint.” Az energiadilemma így tartományi dimenziókban is jelentkezik – a szénenergia-termelés például nyugaton (főleg Észak-Rajna-Vesztfáliában) és a volt NDK egyes területein erős, míg délen az autóipar hasít.

Egy asztalnál az ellenséggel

Mindez jól mutatja, milyen nehéz munkája van az idén nyáron el­indult Szénbizottságnak. A Kohlekommission fő feladata, hogy menetrendet alkosson arról, hogy hol és mikor kapcsoljanak le szén- és ligniterőműveket 2035-ig. Csaknem kéttucatnyian ülnek benne, a legkülönbözőbb érdekek képviselőiként: van itt bányász-szakszervezetis és környezetvédő is, s az elég világos, hogy nekik mennyire más szempontjaik vannak.

A bizottságnak egyszerre kell a klíma­célokat és a munkahelyek védelmét szolgálnia – ám egyes tagok szerint a kormány igazából a munkahelyeket akarja védeni a klíma­célokkal szemben. Alapvetően tehát késleltetné a teljes leszerelést – és ebben semmi meglepő nincs. Az óvatosság például a keleti részeken különösen indokolt, ahol elég erős a szélsőjobboldali, neonácikkal együtt vonuló AfD, s egy elbocsátási hullám csak tovább erősítené őket. „Az emberek nem érezhetik azt, hogy az erőművekkel együtt a jövőjük és a munkájuk is eltűnik” – mondta nemrég Dietmar Woidke (SPD), Brandenburg tartományi elnöke. Nyugaton pedig leginkább az RWE-vel és a cég közel 160 ezer munkahelyével kell szembenéznie a bizottságnak.

Németország 2050-re azt a célt tűzte ki maga elé, hogy energiaszükségleteinek 80 százalékát megújulókból állítsa elő, a maradékot importból, esetleg gázerőművekkel. Franciaországból atomerőműben előállított energiát importálhat, Skandináviából vízalapú jöhet – hogy csak néhány példát említsünk. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Németország szomszédai sem feltétlenül érdekeltek a markáns zöld fordulatban (a szénfüggő Lengyelország, a szénre és atomra építő csehek, vagy a belgák, akik Franciaországhoz hasonlóan nem akarnak lemondani a nukleáris energiáról), s ez uniós szinten sok mindenre kihathat – például arra, hogy az EU milyen szigorúan jár el a jövőben a magas szén-dioxid-kibocsátókkal szemben, vagy hogyan viszonyul majd az atomenergiához.

Németország sem jár még a fordulat végén. Andreas Löschel a kormány számára egy bizottság élén monitorozza az Energiewende eredményeit, s azt mondja lapunknak: „Alapvetően optimista vagyok, több ponton jó úton járunk, de több dolog hibádzik. Jó, hogy a megújulók aránya megnőtt az elmúlt években, ezen a téren úgy állunk, ahogy azt nagyjából vártuk. A legfőbb probléma, hogy 2020-ra nem fogjuk elérni a kitűzött 40 százalékos csökkentést.

Ebből a szempontból a közlekedés kritikus. Kérdés, hogy ezen a területen hogyan tudunk előrelépni.” (A kormány céljairól és a valóságról lásd 3. sz. ábránkat.) Mycle Schneider szerint az is megengedhetetlen, „hogy egyes cégek leállítják gázerőműveiket, miközben az olcsóbb lignitből energiát exportálnak külföldre. Ez egyszerűen groteszk”. A szakértő azt állítja: a hatékonyság mellett az európai széndíj, a carbon price lesz a kulcsa a német szennyezés megoldásának – vagyis az, hogy a kibocsátásokat anyagilag hogyan szankcionálná az unió. Az az unió, amelyben a vezető szerepet épp Németország mindenkori kormánya, s a mögötte felsorakozó választók játsszák.

Átalakulások

Az energiapolitika hatására a több atom- és szénerőművet működtető RWE és az E.ON is kettévált pár éve. Előbbi az Innogy, utóbbi az Uniper nevű cégben hozta létre saját, megújuló energiákkal foglalkozó részlegét. A harmadik nagy, az EnBW is beszállt a megújulók piacába, de ahogy a cég innovációért felelős vezetője, Uli Huener a Clean­EnergyWire nevű szakportálnak fogalmazott: nagy kihívás ez azoknak a cégeknek, amelyek eddig 30 éves távlatokban gondolkodhattak, elvégre (atom- és szén-) erőműveik futamideje miatt ezt megtehették.

„Új üzleti modellt kell kidolgoznunk. Ma már szerencsés vagy, ha a modelled 5–8 évig elműködik. És ma már nem is elsősorban a saját versenytársaidtól érkezik a kihívás, hanem kívülről. Ez lehet a Google, az Amazon vagy a start-upok.” Elsőre nehezen érthető, hogy jön ide a Google, de Németországban évek óta az energetika decentralizációjáról és digitalizációjáról beszélnek, a rendszer rugalmasságáról és az „okos hálózatról”.

Mindezek közepén pedig a tudatos fogyasztó áll, aki nem függ már a hatalmas erőművektől, hiszen neki már kisebb egységek (napelemek és szélerőművek) termelik az áramot, akár saját ingatlanjának a tetején is. A Sonnen, egy megújulókkal foglalkozó fiatal cég képviselője így összegez honlapjukon: „Ügyfeleink saját energiaállomásukat építik fel. A mi hálózatunknak hozzáférése van a verhetetlenül olcsó energiához, és tárolni is tudjuk azt (saját fejlesztésű akkumulátorokkal – N. G. M.). Mindezt egyszerűen lehet háztartások millióiba telepíteni.”

Neked ajánljuk