Légi háború Izraelben

A Vaskupola alatt

Külpol

Lassan két hete tart a fegyveres konfliktus Izrael és a Hamász erői között. Eddig több mint 200 áldozatot követelt a palesztin, 10-et az izraeli oldalon. Hogyan fajult ismét idáig a szembenállás, miben más, mint az eddigiek, és mikor lesz már vége?

A Ramadán hónap mindig robbanásveszélyes Izraelben: a muszlimok napkeltétől napnyugtáig böjtölnek, s ahogy haladnak az órák, egyre fáradtabbak, éhesebbek, ingerültebbek lesznek. Az idén a szokásos feszültséget rá­adásul mindkét oldalon alaposan fel is korbácsolták, mintha csak olajat akart volna önteni a tűzre a rendőrség. Benjámin Netanjahu belbiztonsági minisztere, a Likud hátsó padjaiból előrehozott, s csak a miniszterelnöktől függő, annak minden parancsát lelkesen teljesítő, s egymásnak ellentmondó tetteit szemrebbenés nélkül megmagyarázó Amir Ohana rendőrsége ezúttal nem engedte meg a muszlim hívőknek, hogy éjjelenként a Damaszkuszi kapunál a lépcsőkön üldögéljenek. Évek óta ez volt a szokás, az önkényes döntés elleni tiltakozások pedig egyre erősödtek és egyre erőszakosabbá váltak. Két hét után visszavonták az intézkedést, de addigra már magasra szöktek az indulatok.

A zsidókat egy TikTok-videó hergelte, amelyen arab kamaszok két ultraortodox fiatalt pofoznak meg a jeruzsálemi villamoson csak úgy, heccből. A Lehava ultranacionalista arabgyűlölő szervezet válaszul „Helyreállítani a zsidó méltóságot!” jelszóval tartott felvonulást Jeruzsálemben, ahol azt skandálták, hogy halál az arabokra, s összecsaptak a balos és arab ellentüntetőkkel és a rendőrökkel is.

A zászlók tánca

Az erőszak erőszakot szül. Egyre többen lettek az Al-Aksza mecsetnél, a Templom-hegyen – arab nevén: a Haram al-Sarifon – imádkozó muszlimok, és egyre puskaporosabb lett a hangulat is. Az immár naponta ismétlődő összecsapásokban egyre többen sérültek meg. Ráadásul a Ramadán utolsó hetére ígérte az izraeli legfelsőbb bíróság a döntést 13 arab család kilakoltatásáról a kelet-jeruzsálemi Sejk-Dzsarra negyedben, sokéves jogi hercehurca után. A Kelet-Jeruzsálem judaizálásán ügyködő ultranacionalista szervezetek 1948 előtti tulajdonjogi érveléssel akartak az arab házakba zsidókat költöztetni, s az óvárostól két-három kilométerre lévő Sejk-Dzsarrában is mindennapossá lettek az erőszakos tömeggyűlések.

Tovább növelte a palesztinok frusztráltságát, hogy Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke április végén bizonytalan időre elhalasztotta a május 22-re tervezett palesztin választásokat. Izraelt nevezte meg bűn­baknak, s később a Hamász is a zsidókat hibáztatta, mondván, nem jelentették be, hogy a kelet-jeruzsálemiek is szavazhatnak. Tették ezt annak ellenére, hogy mindenki tudja: az izraeli kormány a város keleti felének 1980-as de facto annektálása, a Jeruzsálem-törvény miatt ezt nem teheti meg, de ha a város keleti felének lakói a kelet-jeruzsálemi postahivatalokban szavaznának, a kormány ugyanúgy félrenézne, mint tette azt 2006-ban.

Abbász valójában azért halasztott, mert a Hamász győzött volna, mint 2006-ban, az azóta is utolsó szabad palesztin parlamenti választásokon. A polgári demokrácia ezen alapintézményének, a szabad választásoknak az évtizedes elmaradásán Izraelben és Nyugaton csak forgatjuk a szemünket: egyrészt a palesztinoknak is járna a demokrácia, mint minden népnek, másrészt szörnyű lenne, ha ismét és Ciszjordániában is győzne a Hamász. Akkor bizonyosan ez lenne az utolsó valódi választás, amelyet egy iráni típusú „iszlám demokrácia” követne.

Jeruzsálem valóságos puskaporos hordóvá vált. Május 8-án, szombaton lezárták a város bejáratait, s a rendőrség az előző esti össze­csapásokra hivatkozva leállította a városba tartó hívőkkel teli buszokat és autókat. Tömegek indultak gyalog az Al-Aksza felé, vállukon az imaszőnyegükkel. Már 90-en sebesültek meg a minden addiginál hevesebb kődobálásban, s a rohamrendőrök villanógránátokat és könnygázbombákat dobtak az Al-Akszába – eddig soha nem volt példa ilyenre.

A végső csapást a rákövetkező hétfő, a május 9-i Jeruzsálem-nap jelentette. Az izraeli hadsereg 1967-ben ezen a napon foglalta el Jordániától a város keleti felét, benne az óvárost és a Siratófalat. A jobboldal évek óta a „zászlók táncával” emlékezik meg erről az eseményről, a Damaszkuszi kapun többezres, kék-fehér zászlókat lengető tömeg vonul be az óvárosba, és menetel végig a szinte kizárólag arabok lakta negyedeken a Siratófalig. A hadsereg és a belbiztonsági szolgálat, a Sin Bet az idén az útvonal módosítását kérte a rendőrségtől, s bár robbanásveszélyes volt a helyzet, mivel palesztinok ezrei várták az óvárosban a zsidó felvonulókat, csak az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy a menet a Jaffó kapun és az örmény, majd a zsidó negyeden haladjon át. Már késő volt: a Hamász teljesíthetetlen ultimátumot adott Izraelnek, majd hétfőn, május 10-én este hatkor óramű pontossággal megkezdődtek a rakétatámadások.

A falak őrzői

Azóta a szokásos rakétaháború folyik, amire mindkét oldal már alaposan felkészült. Izraelben a Gázai övezet környékén biztonsági betonszobát építenek a lakásokhoz, folyamatosan tökéletesítik a rakétavédelmi rendszert, a Vaskupolát és a célpontok listáját, a Hamász pedig rakéták ezreit halmozta fel, kialakította az elindításukhoz szükséges infra­struktúrát és a vezérkar bunkereit. A harcok menete is a szokásos. A Gázára mért nagyobb csapások után rakétaeső hullik Tel-Avivra és a távolabbi városokra, s persze lövik a környező izraeli településeket is. Az izraeliek a katonai infrastruktúrát, a rakétákat elindító palesztin fegyvereseket és a vezetőiket célozzák, amihez ezúttal hozzájött az alagutak és a gázai magas épületek elleni támadások sorozata.

PALESTINIAN-ISRAEL-CONFLICT-GAZA

 
Nagy pontosságú csapások (Gázaváros május 17-én)
Fotó: Europress Fotóügynökség

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”