Bojkottal és rakétákkal

Hogyan segíti az anticionista retorika a Hamászt?

Izrael illegitim és erőszakos, kolonialista és apartheid viszonyokat tart fenn, elnyomja és kizsákmányolja az általa megszállt területek őslakosait, sőt genocídiumot követ el a palesztinokkal szemben – hangoznak hosszú évek óta a zsidó állammal szemben bojkottot, tőkekivonást és szankciókat sürgető, palesztin kezdeményezésre létrejött BDS-mozgalom (Boycott, Divestment and Sanctions) szlogenjei amerikai campusokon, európai akadémiai berkekben, a nemzetközi művészvilágban. Amikor e sorokat írom, Izraelt sokadik napja lövi rakétákkal a Hamász, amely ugyancsak hosszú évek óta szóról szóra ugyanezeket a hazugságokat ismételgeti.

A térségben újra felerősödött háborús zajban szinte már kivehetetlen, hogy az egyre hangosabb és magabiztosabb BDS-mozgalom adott-e érveket a Hamásznak vagy fordítva, hogy melyik a másiknak a folytatása más eszközökkel, de azt tényként könyvelhetjük el, hogy a BDS által (is) gyakorolt gyűlöletbeszéd itt közvetlen és nyilvánvaló fenyegetést jelent Izrael zsidó (és persze arab) lakosaira.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy Kovács Andrással vitázva Laczó Ferenc történész e hasábokon (lásd: A lehatárolás hasznai, Magyar Narancs, 2021. május 6.) éppen a BDS-mozgalmat hozza fel röpke, odavetett példának arra, mennyire nehéz megalapozottan megállapítani egy megszólalás antiszemita jellegét: „…például amikor a BDS (…) egyik tagja antiszemita érvet ad elő, nem pedig a szervezeti tagság alapján. Ha utóbbi esetén »kisebb« is a tévedés esélye (…), az ártatlanság vélelmét azért nem illene feladni.”

Három okból lehet ilyesmit bedobni egy vitában, és ez ugyanaz a három ok, ami miatt valaki aláírhatja az antiszemitizmus fogalmát a BDS-mozgalom védelmében erősen leszűkítő ún. jeruzsálemi nyilatkozatot (JDA): naivitás, tudatlanság vagy színtiszta gonoszság. Az ártatlanság vélelme természetesen a történész szerzőt is megilleti, bár korrektebben járt volna el, ha a Narancsban is elmondja, hogy szerinte a „megszállt és elnyomott palesztinok” sérelmeiért „köztudomásúlag nagy részben épp Izrael állama a felelős”, ezt állította ugyanis egy 2018-as interjújában, amelyben a palesztin terrorról véletlenül sem esett szó.

 

Vannak zsidó barátaik is (BDS-tüntetés Párizsban 2015-ben)

Fotó: Europress Fotóügynökség

Ha viszont feltételezzük, hogy Laczó csak naivitásból értelmezi maximum egyedi kisiklásokként a BDS-aktivisták antiszemita közléseit, akkor itt a helyreigazítás: nem, véletlenül sem egyedi kisiklásokról beszélünk. Ha azok lennének, nem akarná az egyébként általa magyarra fordított nyilatkozat ennyire megvédeni Izrael bojkottját, mint nem antiszemita demokratikus tiltakozási eszközt.

A Laczó által is aláírt JDA egyetlen célja, hogy ne a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetségnek (IHRA) a fél világ, így az Európai Unió, de még az FTC által is elfogadott antiszemitizmus-definícióját használjuk, hanem az övékét. Ez utóbbi szerint nem számít antiszemitizmusnak a palesztin „igazságossági” harc támogatása, amelynek mögöttes célja Izrael zsidó nemzetállamként való megszűnése, vagy „bírálni és ellenezni a cionizmust a nacionalizmus egyik formájaként”.

Nos, nem biztos, hogy minden cionizmus­kritika antiszemita (hiszen elvileg létezhet olyan megnyilvánulása, amely nem a klasszikus zsidóellenességet csomagolja társadalmilag elfogadott normák nyelvezetébe), de többnyire bizony az. Az önálló zsidó államiság, a nemzeti autonómia alapja mégiscsak a cionista államalapító eszme. Ennek legitimitását megkérdőjelezni, az izraeli államot mint zsidó közösséget támadni az IHRA meghatározása szerint egyértelműen – és nagyon helyesen – antiszemitizmus.