A bölcsőben fekvő egyéves Ljubomir Pantić torkát átvágták, és késsel nyolcszor mellen, illetve hason szúrták. Meggyilkolt anyját térdeplő helyzetben a bölcső mellé rakták. Mindez 1943. december 20. és 21. között, éjszaka történt, Vranić faluban, mintegy 30 kilométerre Belgrádtól, amikor a csetnikek végeztek 68 szerb nővel, gyermekkel és idős emberrel.
A véres bölcső a vád egyik tárgyi bizonyítéka volt Dragoljub (Draža) Mihajlović jugoszláv királypárti tábornok 1946-os tárgyalásán. A belgrádi hadbíróság hazaárulás és más súlyos vádak alapján halálra ítélte, majd kivégezték, s máig ismeretlen helyen temették el. Az ítélet hosszasan sorolja nemcsak azokat a mozzanatokat, amikor Mihajlović a megszálló nácikkal és olaszokkal vagy a kollaboráns belgrádi Nedić-kormánnyal fogott össze egy-egy akció erejéig a partizánok ellen, hanem azokat az eseteket is, amikor a csetnikek egy-egy faluban borzalmas mészárlásokat hajtottak végre a Tito-szimpatizánsok, valamint a más nemzetiségűek vagy vallásúak ellen.
Draža Mihajlović, a Čiča
A múlt héten, 69 évvel később, egy szintén belgrádi székhelyű bíróság semmisnek mondta ki az egykori ítéletet. Ha formai okokból is, és az 1946-os verdiktben foglaltakat tételesen meg nem cáfolva – de „a gyenerált” (lágyan, szinte becézve kiejtett tábornok) mégiscsak rehabilitálták. Ez a végkifejlet logikus befejezése volt annak a folyamatnak, amely Szerbiában még Slobodan Milošević színre lépése előtt, a 80-as évek közepén kezdődött. Néhány évvel Josip Broz Tito halála után lazult az ideológiai szorítás, s a belgrádi nacionalista értelmiségi körökben megkezdődött a nemzeti sérelmi politika felturbózása. A Szerbián kívüli szerb földek egyesítésének programját az akkor még kommunista csinovnyik, Milošević hajtotta végre a gyakorlatban is – tűzön, vízen és holttesteken keresztül. És mint minden, sérelmi politikát folytató nemzetállam esetében, a cél eléréséhez a történelmet is idomítani kellett.
A Bácsi, ahogyan szintén becézték Mihajlovićot (bár nem világos, hogy vajon jóságos volt-e, vagy csak valakinek a nagybátyja) már tizenéves korában a katonai pálya mellett döntött – mint sokan a 20. század elején, főleg anyagi kényszerből. Részt vett az első és a második Balkán-háborúban (1912–1913) a törökök, majd a bolgárok ellen, aztán az I. világháborúban is. A jugoszláv hadsereg ezredese volt, amikor 1941-ben a német, az olasz, a magyar és a bolgár csapatok támadást indítottak Jugoszlávia ellen. Nem ismerte el a kapitulációt, és néhány tiszttel együtt bujkálni kezdett, majd a Szerbia középső részén fekvő fennsíkon, a Ravna Gorán megalakította a királyhoz hű csetnikmozgalmat. A kiskorú Petar Karadjordjević „uralkodó” a II. világháború kitörése előtt Londonba szökött népes udvartartásával és az aranytartalékokkal. A messzi távolban annak rendje és módja szerint menekült kormányt alakítottak, a nagy ellenálló képében tündöklő Mihajlovićot pedig tábornokká léptették elő, és kinevezték hadügyminiszternek.
A Ravna Gora royalistáinak szerveződésével egyidejűleg létrejött a kommunista partizánmozgalom, Josip Broz Tito vezetésével. Ekkor, a háború legelején úgy tűnt, hogy a megszállókkal szemben két, magát jugoszlávnak valló tömegmozgalom alakul ki. Azzal a különbséggel, hogy Mihajlovićék nyíltan a szerbség nemzeti céljainak megvalósítását tartották elsődlegesnek. Első „miniszteri” tervezetében a „szerb területek” körülhatárolását és az idegen nemzetiségűektől szükséges „megtisztítását” ajánlotta. Ebben hű követői voltak az 1990-es évek szerb martalócai is. Titóék viszont, Sztálin mintájára vagy talán utasítására is a társadalmi rend megváltoztatását határozták meg az ország felszabadításával azonos értékű célként.
A hű királypárti Mihajlović – aki nem tör a kapitalista rendszer ellen, és szembeszáll a németekkel – az ideális hős típusát jelentette a Nyugaton. Még az amerikai filmipar is elragadtatta magát, és 1943-ban Chetniks! The Fighting Guerrillas címmel a Twentieth Century Fox játékfilmet dobott a piacra. A főhős természetesen Mihajlović alakmása volt. Igaz, a film nem aratott átütő sikert, de megihlette Chicago akkori polgármesterét, aki április elsejét csetniknapnak nyilvánította. S nem csak Hollywood volt elragadtatva. Az emigrációban élő francia tábornok, Charles de Gaulle a Francia Szabad Erők érdemrendjével tüntette ki a csetnikvezért. Sztálin állítólag ezt a szemére is vetette a későbbi francia államfőnek, habár ő maga sem kifogásolta Mihajlović nemzetközi támogatását.
A csetnikek főparancsnokságára megérkeztek az angol, majd az amerikai katonai megfigyelők. Draža azonban 1943-ig sem szolgált rá erre a népszerűségre, hiszen csapatai egyetlen komoly támadást, akciót nem hajtottak végre sem a németek, sem a többi megszálló ellen. Célpontjaik inkább a kommunista partizánok, az usztasák (horvát fasiszták) és a bosnyákok voltak. A csetnikek a legnagyobb kudarcot a Neretva folyó két oldalán lezajlott ütközetben szenvedték, mert a németek elől visszavonuló Tito-partizánok tönkreverték
a megszállókkal együtt támadó royalistákat. 1969-ben jugoszláv film készült a neretvai csatáról, amely egyben igazi sztárparádé volt (Franco Nero, Hardy Krüger, Yul Brynner, Silva Koscina), a gonosz csetniket maga Orson Welles játszotta.
Egyébként is, a háború során a németek összesen nyolc, előre megtervezett, stratégiai jelentőségű offenzívát indítottak a kommunista partizánok ellen, míg a csetnikek ellen egyet sem. Ez is mérvadó adat arra nézve, hogy a megszállók kit tartottak igazi ellenségnek.
1943 volt a fordulat éve. Ekkor lett a Tito-főparancsnokság melletti brit misszió vezetője a kommunista világ ügyeiben igencsak dörzsölt Fitzroy Maclean brit tábornok (a sztálini csisztkák idején volt második, majd első titkár a moszkvai brit nagykövetségen). Anthony Eden brit külügyminiszter egyre türelmetlenebbé vált Mihajlovićék passzivitása miatt, és London mindinkább arról győződött meg, hogy a csetnikek előbbre tartják a partizánok elleni harcot, mint a tengelyhatalmakkal szembenit. Kapóra jött Maclean jelentése, miszerint a kommunista partizánok a megbízhatóbb szövetségesek. Ez meggyőzte Churchillt, aki a teheráni konferencián – Sztálin nem túl lelkes hozzájárulásával – javasolta: Titóéknak meg kell adni a legnagyobb lehetséges támogatást. Mihajlovićéknak befellegzett. A brit misszió elhagyta táborukat.
Végjáték a Drina mentén
A csetnikek megpróbálták menteni a menthetőt. Draža Ravna Gora lankáin összehívott egy „összjugoszláv” értekezletet, amelyen néhány baloldali párt képviselője is részt vett, s egy háború utáni föderatív berendezésű állam gondolata is felmerült (hol volt már az etnikailag tiszta szerb állam!). Csakhogy Titóék már 1943-ban megszerveztek egy nem csak kommunista parlamentet (AVNOJ), és meghatározták a jövőbeni ország berendezkedését.
Mihajlović továbbra is üzengetett a szövetségeseknek, de válaszra sem méltatták. A csetnikek még egy jó pontot szereztek a háború vége felé, amikor amerikai pilótákat mentettek meg a náciktól. Ők szerettek volna Draža mellett tanúskodni a ’46-os perben, de a jugoszláv hatóságok nem tették lehetővé nekik. Az akció miatt Truman amerikai elnök 1948-ban posztumusz kitüntette Mihajlovićot, amit mai védelmezői perdöntő bizonyítékként hoztak fel a tábornok antifasiszta, ellenálló mivoltára. Mások két dologgal magyarázzák: a kitüntetés már a hidegháború kezdeti tombolása idején történt (Tito és Sztálin még nem szakítottak), továbbá az amerikaiak sokkal kevésbé ismerték ki magukat a Balkán szövevényes viszonyaiban, mint a britek. Végül 1944-ben II. Péter király feloszlatta Mihajlović csetnikjeit, és felszólította a „szerbeket, horvátokat, szlovénokat”, hogy csatlakozzanak a Nemzeti Felszabadítási Hadsereghez, amelyet Tito marsall vezet.
Mihajlović, habár harcosai tömegesen hagyják el, nem adja fel, Boszniába menekül, s a Drina partján várja be a sorsát. Azon a környéken, ahol a csetnikek utódai a 90-es években a legnagyobb mészárlást hajtották végre (Srebrenica). Itt kerítette be az OZNA (a jugoszláv NKVD).
A tárgyalás
A szocialista Jugoszlávia vezetői hét napig titkolták Mihajlović elfogását. Számításba kell venni, hogy Titóék ebben az időszakban fejezgették be a „saját tisztogatásukat” az egész ország területén. Megkockáztathatjuk: a leszámolás igazoltnak tűnik a megszállókkal együttműködőkkel, a gyilkosságokat, rablásokat végrehajtókkal szemben. De ezekben az esetekben sem lehet az akkori had- és más bíróságok gyakorlatát a mai értelemben vett független igazságszolgáltatás mércéivel megítélni. Az új kommunista hatalom rengeteg esetben (még egyszer: az ország egész területén) a polgári középosztállyal is leszámolt. Külön fejezetet érdemelnének a német és a magyar kisebbség elleni retorziók. Hivatalosan a nemrégen megalakult szerb–magyar közös történészbizottság eddig több mint ötezer dokumentált magyar áldozatról tud.
A háború négy éve során az egykori hivatalos adat szerint 1 millió 700 ezren haltak meg. Ez valószínűleg túlzó adat, amit a várható háborús jóvátétel miatt srófoltak fel. De az is valószínű, hogy több mint egymillióan vesztették életüket: az egymás elleni leszámolások során többen, mint a megszállókkal szembeni harcokban. Csetnikek öltek muzulmánokat, partizánokat, a partizánokat támogató civileket, usztasákat, horvát civileket. Az usztasák mindenkit, aki nem volt hithű „horvát”, de főleg, ha szerb volt a Független Horvát Állam nevű fasiszta bábkormány területén (nemcsak a mai Horvátország, hanem Bosznia és Hercegovina nagy részét is ellenőrizték, magában Szarajevóban is rémuralmat tartottak fenn).
Ilyen előzmények után állt Dragoljub Mihajlović katonai bíróság elé Belgrádban. Az ügyész (Miloš Minić, magas rangú pártfunkcionárius, későbbi külügyminiszter) a Jugoszláv Kommunista Párt Politikai Bizottságától kapta az instrukciókat. A védők az akkor még létező polgári párt, a Demokrata Párt neves ügyvédjei voltak. Ők csak egy héttel a tárgyalás előtt vehették kézhez a vádiratot, ami miatt Minićet meg is rótták az akkori hatalmasok – szerintük túl korán adta át az okmányokat a védőknek. Ez volt az egyik támpont, a belgrádi felső bíróság eljárási hibákra hivatkozva nyilvánította semmisnek a 69 évvel ezelőtti ítéletet. Meg az is, hogy a védelemnek nem volt joga (ideje?) tanúkat felsorakoztatni.
Vesna Rakić-Vodinelić belgrádi jogászprofesszor összehasonlította a Mihajlović-pert
a többi hasonló, háború utáni perrel, például Franciaországban és Nagy-Britanniában, és arra a következtetésre jutott, hogy tiszta jogi szempontok alapján ez az eljárás „az átlagosnál kevesebb devianciát” mutatott. Azaz nem rítt ki az akkori bírósági gyakorlatból. Franciaországban és Nagy-Britanniában mégsem rehabilitáltak háborús bűnökért elítélteket – tette hozzá a professzor asszony.
Bár a 80-as évek közepén kezdődő szerb nacionalista erjedés Milošević hatalomra kerülésével fokozódott – a csetnikmítoszt és a tábornokot mégsem ő, hanem egyik legbőszebb ellenfele, Vuk Drašković író élesztette fel újra. Drašković legnépszerűbb művének címe A kés, ezzel is utalva a csetnikek legkedvesebb, nem csak háztartási eszközére. Ő ment fel szakállas, torzonborz követőivel ismét a Ravna Gorára, ahol szokás szerint minden májusban Dražát éltetik. A vigadalom általános tivornyázásba magasztosul fel. Egyébként ez is csak hagyományőrzés, hiszen Mihajlović is nagy pálinkafogyasztó volt. A börtönben újság nem járt neki, de pálinka igen. A napi adagja állítólag átlagosan egy liter volt. Ezért tűnt a tárgyaláson néha teljesen szétszórtnak.
Ezeket a nemes hagyományokat vitték azután a 90-es években az újdonsült csetnikek Horvátországba és Boszniába, ahol megismétlődtek a II. világháborús vérfürdők. A volt kommunista Mladić tábornok, hágai vádlott is, mintha csak Mihajlović etnikai tisztogatásra vonatkozó elképzeléseit valósította volna meg Boszniában. A mai szerb elnök, Tomislav Nikolić maga is csetnik vajda (a címet volt főnöke, Vojislav Šešelj harcolta ki neki) – ő nem is hajlandó elmenni a hagyományos megemlékezésre Srebrenicába, ahol Mladić parancsára nyolcezer muzulmán férfit, gyereket végeztek ki.
Dragoljub Mihajlović nemcsak a 90-es évek délszláv háborúi során reinkarnálódott; immár teljesen felmentve minden felelősség alól, beléphet a nagy szerb antifasiszta ellenállók panoptikumába. Papírja van róla. Ez a szerb nemzeti megbékélés: mindenki a jó oldalon állt. Mindig. És mindig csak áldozat volt.
