A 19. században még nem alkottak az európai országok részletes szabályokat a külföldiek távoltartására. A nagyobb menekülttömegek megjelenését (például az első világháború utáni görög–török lakosságcsere, a nácizmus, vagy 1945 után, a kommunizmus megjelenése idején) gesztusértékű, egyedi politikai döntésekkel kezelték.
Az 1951-es Genfi Menekültügyi Konvenció 1954-ben lépett hatályba. Elsőként Dánia ratifikálta, de mire 1954-ben ténylegesen életbe lépett, már több mint 145 ország jóváhagyta. Kezdetben csak az 1951. január 1. előtti menekültekre vonatkozott, csak 1967-ben szüntették meg az időbeli korlátozást.
| ||
A megállapodás értelmében az számít politikai üldözöttnek, akinek esetleges hazatérése esetén veszélyben forogna az élete vagy a szabadsága nemzetiségi, vallási, társadalmi hovatartozása, politikai nézetei miatt. A befogadó országok számára így problémát okoz például egy polgárháborús helyzet, amikor az adott országban valamelyik (vagy több) említett kritérium alapján mindenki veszélyben forog. Ezért is tart olykor évekig – akár a konfliktus lezárásáig – a menekültstátus hivatalos odaítélése.
A kérdésben többnyire jelentős részben a kiindulási országról alkotott ismeretek döntenek, hiszen a személyes körülményeiről, menekülése valódi okairól nem feltétlenül mond igazat a kérelmező. A legtöbb célországban eleve listába foglalják az olyan országokat, ahol az embereket nem fenyegeti az említett okokból életveszély – az ezekből érkezők eleve nem számíthatnak menekültstátusra. Csakhogy ezek a listák nem mindig alkalmazkodnak rugalmasan a tényekhez, és ez méltánytalanságokhoz vezethet.
A menekültek ügyének megítélése geopolitikai megfontolásokkal is összefügg: egy okkal több, hogy a menedékkérő kedvező helyzetbe kerüljön, vagy éppen hátrányt szenvedjen. Például 1975 és 1995 között a mintegy nyolcszázezer vietnami tengeri menekülő (boat people) jól szolgálta az Egyesült Államok kommunistaellenes propagandáját.
Manapság nem nehéz kellően súlyos okot találni a meneküléshez. Például épp csak megkezdődött a puccskísérlet Burundiban, és máris hatvanezren fogták menekülőre, komoly fejfájást okozva a tanzániai hatóságoknak. Ez egyben utalás is arra, hogy miközben az Európai Unió a menekültek elhelyezése érdekében keresi a megoldást, másutt egészen más dimenzióban vetődik fel a kérdés. Jelenleg és a legújabb adatok szerint a legtöbb, közel (sőt talán már több mint) kétmillió menekült törökországi táborokban él. A szíriai polgárháború következményeit Jordánia is erősen érzékeli, az ország annak idején már a palesztin menekültek legfontosabb célpontja is volt, ily módon a lakosság immár több mint 60 százaléka idegen származású.
Tegyük rögtön hozzá, hogy a legtöbb befogadó ország egyszersmind kibocsátó is. Más szóval a menekültek befogadása önmagában még nem demokráciabizonyítvány.
Európán kívül tehát kb. 4:1 arányú többszöröse a menekültek száma az Európában próbálkozókénál. A nagy távolság miatt a kockázat is nagyobb. Eritreai menekülők újabban több ízben is beszámoltak arról, hogy a Sínai-félszigeten élő beduinok elfogták és megkínozták őket, amit videóra vettek, és eljuttatták a hozzátartozókhoz, váltságdíjat csikarva ki. Afrikában már kialakultak az állandósult útvonalak, amelyeken el lehet jutni az út legnehezebb szakaszáig, a Földközi-tenger partvidékéig. Másutt nincsenek olyan potenciális mozgási és életlehetőségek, mint Európában, alighanem ezért kockáztatják sokan az életüket a továbbjutásért.
Tehát Törökország – világviszonylatban – a listavezető, és a térségben Irán követi, ahol közel egymillió afganisztáni menekült várja sorsa jobbra fordulását. Minthogy mindkét esetben (a másik Szíria) olyan konfliktus zajlik, amely az egész lakosságot érinti, egyik esetben sem beszélhetünk politikai menekültekről. Afganisztánban, ahonnan a legtöbb menekültet (másfél milliót) Pakisztánban regisztráltak, és egyáltalán, amely a legtöbb menekültet bocsátja ki, az is nehezíti a helyzetet, hogy az ország egyszerűen képtelen gazdasági értelemben befogadni az esetleg visszatérni vágyókat.
Afrikában összesen mintegy 14 millió menekült él. Ebbe az országon belüli menekülők is beletartoznak. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) tartós megoldást igyekszik keresni a sorsukra, csak az újabb és újabb konfliktusok miatt ismét többen vannak – mostanában éppen a Közép-afrikai Köztársaságban és Dél-Szudánban.
Ami a menedékjog odaítélését illeti, az UNHCR általánosságban elismeri az afrikai országok nagyvonalúságát, amelyet persze nemzetközi pénzügyi segítség támaszt alá. A leglátványosabb gesztust Tanzánia tette, amikor tavaly – 42 év után – kétszázezer burundi menekültnek állampolgárságot adott. A legtöbb menekült azonban a közelmúltig Kenyában élt. Itt áll, Dadaab mellett a világ alighanem legnagyobb, 350 ezer férőhelyes menekülttábor-komplexuma, ahová szomáliaiakat fogadtak be. Most viszont Etiópia megelőzte, miután már 630 ezerre rúg a menekültek száma, amely a dél-szudáni háború hatására duzzadt fel. A másik menekültcsoport a százezres eritreai kontingens. A szomszédos országban bevezetett kötelező munkaszolgálatot próbálják megúszni, amely azt jelenti, hogy az élete nagy részét mindenki az állami utasítások alapján köteles végigdolgozni.
