Ha az írek az év vége felé esedékes népszavazáson netán jobb belátásra is térnek (amire a közvélemény-kutatások szerint minden esély megvan), és emiatt Lech Kaczynski lengyel elnök is beadja a derekát (a macskakedvelő államfő legalábbis ehhez kötötte beleegyezését), és végül a német alkotmánybíróság is kimondja az áment - akkor tényleg csak egyetlen ember áll majd szemben az uniós közösség többé-kevésbé demokratikusan kifejezett akaratával. "A liszszaboni szerződés ebben a pillanatban halott, mert az egyik tagállam népszavazás útján elutasította. A ratifikációról való döntés egyelőre nem szerepel a napirenden" - mondotta egy ízben a zöldfóbiás, mindinkább nemzeti központú, mániákusan euroszkeptikus cseh elnök.
Nem ma kezdte a szívóskodást
A minden területen aktív államfő egyesek szerint az újkori közép-európai Héraklész, aki győztesként került ki a posztkommunista káoszból; mások inkább a görög tragédiák egyes hőseihez hasonlítanák, mint Kreón vagy Akhilleusz, akiknek a hübrisz lett a vesztük. A népszerű, ám a közvéleményt radikálisan megosztó politikus egyébként távolról sem ismeretlen figura a mi szűk geopolitikai térségünkben. Viszonya az Európai Unióhoz tulajdonképpen egyfajta helyettesítő elem, proxy, amelyen keresztül kezelni próbálja mind a belpolitikai viszontagságokat, mind a tágabb értelemben vett demokratizálódás és a globalizálódás okozta strukturális nehézségeket.
Ahhoz, hogy megértsük az egész, tulajdonképpen roppant humoros vitát, tudnunk kell, hogy milyen személyiség Václav Klaus, illetve hogy a csehek hányadán állnak az EU-val. Az államfő közgazdász és egyetemi professzor, aki az első, 1989 utáni cseh kormány pénzügyminisztere, valamint a Polgári Demokrata Párt (ODS) elnöke volt. Később a Cseh Köztársaság miniszterelnökévé, majd elnökévé választották. Stílusa, hanglejtése és nyelvhasználata is olyan professzori: kioktató, mindentudó, olykor lenéző és beképzelt. Soha nem volt a szó szoros értelmében népszerű, de munkabírása, megbízhatósága, integritása és tárgyalási módszereinek hatékonysága idővel egyre nyilvánvalóbbá vált. A kezdetekben azért szavaztak rá, mert őt nem kellett, de nem is lehetett szeretni, mint másokat, később pedig azért, mert az új politikusok nemhogy nála jóval rosszabbak, hanem bűn rosszak voltak. Õ csak a szavazók voksára támasztott igényt, nem a szívükre. Racionális volt és hideg.Õ' az egyetlen változások utáni cseh politikus, akinek az útja a mai napig töretlen, és - a szokásos korrupciós vádak ellenére - sikeresnek mondható.
A csehek számára az Európai Unió egyértelműen pozitív, de soha nem vált olyan bálvánnyá, mint Magyarországon. Az EU nem megváltó, és nem is az utolsó ítéletet kimondó hatóság; az euró is csak szükséges rossz. "Jelenlegi célunk az, hogy ne oldódjunk fel az unióban. Nem kérek az uniós útlevélből. Nincs okom táncolni és énekelni az utcákon. Az unióhoz történt csatlakozásunk összetett problémát jelent, amely előnyöket és hátrányokat egyaránt hordoz magában" - emelte fel egy ízben a mutatóujját Klaus. Ráadásul az egész brüsszeli társaság igen gyanús és mozgalmiasan buzgó; bürokratikus, nem transzparens, és sokszor felettébb szabados elveket vall. Jobb jövőt szavatol, de keményen megkéri az árát. A cseheket az EU csak másodlagosan hozza izgalomba, és ennek számos oka van. Csehszlovákia nyugati utódállama mára legalábbis megszelídült nemzetekkel van körülvéve - sehol egy vérszomjas vagy legalábbis visszaütni sose rest balkáni szomszéd. És a cseh lélek démonai lágyabbak és szlávosabbak - ami persze nem jelenti azt, hogy a csehek nem képesek alkalomadtán lendületesen fellépni, ha akad a közelben egy ablak vagy néhány legyengült kisebbség.
Abban a pillanatban, amikor Václav Klaust elnökké választották, mindenki meg volt győződve arról, hogy az egyre harciasabb politikus megnyugszik, pártfölöttivé válik, és előbb vagy utóbb politikai nyugdíjba vonul. (Még saját pártja is megkönnyebbült.) De nem teljesen így történt. Euroszkepticizmusa szembeszökőbb, mint valaha, eurofóbiás kirohanásait ügyesen becsempészi minden cikkébe, beszédébe és könyvébe: Európai Unió delenda est, és punktum. Ráadásul még aktívabb kritikusa lett a zöldmozgalmaknak és különösen ama elméleteknek, amelyek szerint a globális felmelegedés ember által okozott folyamat. Nem kevésbé volt váratlan összeborulása a cseh nemzettel, a cseh mítoszokkal és a cseh szuverenitás eszméjével.
Az unióról vallott nézetei miatt Klaus konfliktusba keveredett a mindenkori cseh miniszterelnökkel, a külügyminiszterrel és a saját partjával egyaránt. Bírálta a cseh csatlakozási szerződést, az európai alkotmányt, a közös európai pénznem bevezetési módját és szükségességét. Élesen kifogásolta az EU strukturális felépítését, nemzetek feletti felfogását s a "diktatórikus" módszereit, amelyek szerinte egyenesen a cseh nemzet létét és szabadságát fenyegetik. E hosszú harcok folyamán sok barátot szerzett - beleértve az ír Declan Ganleyt, az európai alkotmány ellen kampányoló Libertas alapítóját -, és sok ellenséget is, például Brian Crowleyt vagy Daniel Cohn-Benditet, akivel nemrég került heves és kifejezetten groteszk szópárbajba, mely sok tekintetben hasonlított Tom Snyder 1980-ban John Joseph Lydonnal készített, bizarr tévéinterjújához (az utóbbit inkább Johnny Rottenként ismerjük).
Ha tehát választ keresünk arra, hogy vajon Václav Klausnak mi a célja, akadályokba ütközünk. Egyesek nemtelen populistának nevezik, aki saját hiúsága miatt hajlandó lenne romba dönteni az egész EU-t, miközben mások következetes demokratát, igazi cseh arcot látnak benne. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget sem, hogy egyszerűen lelkiismeretesen végzi a munkáját: sine ira et studio! Léteznek azonban olyan elemzők is, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy Václav Klaus okosan lavíroz, a cseh belpolitikát európai szintre transzponálja és fordítva, hogy saját cselekvési területét és befolyását bővítse.
Õt is szeretni kéne
Egy dolog biztos: a cseh politikában megkerülhetetlen egyéniség, akit nem lehet elintézni azzal, hogy nem ért semmihez, politikailag inkorrekt, és túlságosan is ragaszkodik az organikus nemzeti kategóriákhoz. Az igazság az, hogy a cseheket az egész csetepatéban a Klaus-féle megnyilvánulásoknál sokkal jobban izgatják azok a - sokszor váratlan - reakciók, amik az EU berkeiből érkeznek az elnök kritikus szavaira, és amik esetenként kiugrasztják a nyulat a bokorból. Gyakran jóval érdekesebb az, amit Klaus nézeteiről írnak mások, mint amit ő maga mond. A cseh elnök némely nézetei ugyan furcsán hangzanak, de felvetései érdekesek; azt semmiképpen sem lehet rájuk mondani, hogy teljesen elrugaszkodottak a valóságtól. Néha brutálisan őszinte - de hol van ez az őszinteség az őszödi beszédhez képest? Stílusa gyakorta irritáló, de a demokrácia, a tolerancia és a konstruktív vita azt kívánná, hogy mind a két fél racionális maradjon. Mármost a cseh elnök bírálataira sűrűn emocionális, ideológiai érvekkel felcicomázott cukkolások érkeznek, amelyek megkerülik az igazi problémákat, és üzenetük egyértelmű: aki nincs velünk, ellenünk van.
És ez az a pillanat, amikor a csehek egyáltalán elgondolkodnak azon, hogy mit is mondott Václav Klaus és mit válaszolt az EU, illetve a visegrádiak. Előjönnek a múlt borús emlékei, a korlátozott szuverenitás sötét pillanatai, a KGST szellemi útvesztői, a brezsnyevi doktrína. "Az unió ugyanannyira veszélyes, mint az egykori Szovjetunió" - segít az értelmezésben az elnök. Belejátszik ebbe az is, hogy a csehek (és persze a magyarok is) átlagban édeskeveset tudnak az EU-ról és intézményeiről. Közös európai uniós tévé, rádió és újságok híján a mezei polgárok a legjobb esetben is csak másodkézből értesülhetnek mind uniós szomszédjaikról, mind magáról az EU-ról.
Václav Klausszal nem kell egyetérteni és azonosulni, sőt. Ugyanakkor nem szabad eltúlozni fontosságát, hosszú távú befolyását, és vizet hajtani olyan malmokra, amelyeket Klaus egyedül soha nem tudna működésbe hozni. Václav Klaus euroszkeptikus, de nem EU-ellenes per se. Neki is meg kell adni a lehetőséget arra, hogy bebizonyítsa saját igazát, és jóhiszeműen kellene szemlélni sikereit és kudarcait. Ugyanis, ahogy a jó kocsmai társaságban, úgy a politikában is kell hely mindenféle tehetségnek. Különben szűk, bornírt, fekete-fehér képet kapunk a világról, ahol egyszerre csak egy európai igazság van. Egyik oldalon a labancok, másikon a kurucok, miközben az oroszok már a spájzban vannak.
