A Srí Lanka-i hadsereg felszámolta a Tamil Haza Felszabadító Tigrisei (Liberation Tigers of Tamil Eelam - LTTE) utolsó tengerparti állásait, a röviden csak Tamil Tigrisekként emlegetett csoport legtöbb vezetője meghalt, és így a jelek szerint lezárult a világ egyik legrégebbi, kíméletlen eszközökkel harcoló függetlenségi mozgalmának a története. Meghalt a szervezet kultikus tiszteletnek örvendő alapítója, Vellupillai Prabhakaram - bár ezt a hírt az LTTE egyik vezetője lapzártánkkor még interneten cáfolta.
Hetvenezer halott: ez a huszonhat éve zajló polgárháború mérlege. Egyelőre csak remélni lehet, hogy az ország vezetői kellő nagylelkű bölcsességet tanúsítanak a lakosság többsége által euforikusan ünnepelt fordulat közepette. Először is megoldást kell találniuk a harcok során földönfutóvá vált, jelenleg táborokban zsúfolódó és nyomorgó negyedmilliónyi tamil polgári személy helyzetére. Aztán ki kell dolgozniuk azt a hosszabb távú politikai megoldást, amely egyrészt kielégíti a tamilok egyenlő bánásmódot követelő, jogos elvárásait, másrészt pedig megfékezi a szingaléz többség közvetlen politikai előnyszerzés érdekében sokszor eltűrt, sőt gerjesztett nacionalista indulatait.
A húszmilliós Srí Lanka lakosságának úgy tíz százalékát teszik ki a tamilok, akik egy tömbben az északi szigetcsúcson - központi városuk: Dzsaffna - és a keleti partvidéken, továbbá szétszórtan a nagyobb településeken élnek. További hat-nyolcszázezerre becsülik a diaszpórában (főként Kanadában, Nagy-Britanniában, Indiában, Francia- és Németországban, Ausztráliában stb.) élő Srí Lanka-i tamilok számát. (Az indiai tamilok több mint hatvanmillióan vannak.) A többségi szingalézek a történelmi tényeknek megfelelően idegen hódítóknak tekintették őket, de évszázadokon át inkább csak a távolból, hiszen a szigeten a brit gyarmatosítás előtti időkben önálló királyságuk volt.
Már a gyarmati idők utolsó évtizedeiben felmerült a demokratikus képviselet kérdése, amelyet az öntudatra ébredt és a szingaléz létszámfölénytől tartó tamil vezetők fele-fele alapon képzeltek el: ezt persze nem sikerült keresztülvinniük. A független Ceylon (1972-től Srí Lanka) szingaléz nacionalista vezetői először megfosztották állampolgárságuktól a gyarmati időkben a teaültetvényekre Indiából behozott tamilokat, egy részüket ki is paterolták, aztán olyan felsőoktatási, illetve közhivatal-vállalási megszorításokat vezettek be, amelyek megnehezítették a tamilok számára az előrejutást. Mindezzel párhuzamosan fel-fellángoltak a helyi ellentétek, véres megmozdulások, pogromok, amelyek jelezték, hogy a szingalézek nagy része nem kér a tamilokból. Aztán a kormányzat a szingalézt avatta az ország hivatalos nyelvévé, államvallásként pedig a buddhizmust jelölte meg (a tamilok többsége hindu), miközben amúgy is elég belső feszültséget okozott egy kommunista felkelés az ország déli részében.
A tamil területeken ekkorra már nagyjából minden politikai csoport túllépett a törvény előtti egyenlőség követelésén, és csak az autonómia különféle fokozatai és a teljes függetlenség célkitűzései mentén formálódtak az erővonalak. A hetvenes években alakult LTTE akkor még csak egy volt a gerillamozgalmak közül, egyedülivé csak a polgárháború egy későbbi szakaszában vált. Miután a szigetország pacifikálására egy 1987-es megállapodás alapján Srí Lankára érkező hatvanezer főnyi indiai haderőtől megrettenve a többiek letették a fegyvert, a Tamil Tigrisek a gerillaháború folytatása mellett döntöttek. Erre az indiaiak nem voltak felkészülve, és 1990-ben ki is vonultak. Hol a felkelők, hol a kormányerők voltak sikeresek, de eközben kirajzolódott egy kb. tizenötezer négyzetkilométernyi terület, amely folyamatosan az LTTE irányítása alatt állt: itt lényegében egy működő, ám diktatórikus, belső ellenzéket nem tűrő tamil állam alakult ki saját közigazgatással, rendőrséggel, többszintű, bár kevéssé független bírósággal, ahol bélyegeket nyomtak, pénzt vertek és központi bankot is létrehoztak.
Az LTTE haderejének létszáma a csúcsponton meghaladta a tízezer főt - emberi jogi szervezetek gyakran bírálták gyerekkatonák toborzása miatt. A szervezethez köthető az öngyilkos merényletek kezdeti alkalmazása. Egy-egy látványos akciójuk tucatnyi áldozatot követelt, egy ízben sikerült megsemmisíteniük az ország polgári légiflottájának a jelentős részét.
Miután India lezárta az illegális hajóforgalom útját a két ország között, a Tigrisek háborúját a tengerentúli tamil diaszpóra finanszírozta. Emberi jogi szervezetek jelentései és az elmúlt három év sajtóhírei szerint magánszemélyektől esetenként több ezer, tamil üzletemberektől akár több tízezer dollárt csikartak ki a szervezett ügynökhálózat címről címre járó emberei, zsarolással, fenyegetésekkel nyomatékosítva az adománygyűjtést. Egy letartóztatott New York-i ügynök vallomásából kiderült, hogy az LTTE folyamatos kapcsolatot tartott fenn olyan külföldi tamilokkal, akik segíteni tudtak fegyverek, informatikai berendezések, gyógyszerek beszerzésében. Olaszországban tavaly egy több mint harmincfős pénzfelhajtó csoportot leplezett le a rendőrség. A családjukhoz hazalátogató tamiloktól egyfajta napidíjat követelt a szervezet. (A vereséget követően nem kizárt, hogy a diaszpóra akár a terrorizmus eszközeivel is folytatja az ellenállást.)
A mindkét oldalon megsértett tűzszüneteket, a teljes függetlenséget követelő LTTE és a sok engedményre kész, erről viszont hallani sem akaró kormány sikertelen béketárgyalásait követően az immár a korábbiaknál felkészültebb Srí Lanka-i hadsereg tavaly indította el az offenzívát, amely most felmorzsolta a felkelőket. Az LTTE a végjátékban élő pajzsként használta a mind szűkebb területre zsúfolódott tamilokat - állította a kormányzat, amire a felkelők a polgári lakosság tömeges lemészárlásának vádjával válaszoltak. A Srí Lanka-i kormány igyekezett kizárni a tudósítókat a harcok körzetéből, ráadásul a két fél mindvégig a média manipulálásával is vádolta egymást. Mindenképpen jogosak a nemzetközi követelések, amelyek mindkét oldal háborús bűneinek kivizsgálását követelik, igaz, az LTTE részéről nehéz lesz élő felelőst találni - hacsak nem a korábban átállt vezetők között.
