E felháborodás több okból is érdekes: egyrészt mert a jobb- és baloldali média Izraelben ritkán hangoztat ennyire egységes véleményt, másrészt mert - bár a pápa egyház-politikai intézkedéseinek helyessége sokszor megkérdőjelezhető - ebben a beszédben, első látásra legalábbis, kevés kifogásolható elem van.
Mit mondott a pápa, és mi a baj vele?
A szónoklat kiindulópontja a "név" volt, ez a zsidó tradícióban kiemelten fontos fogalom. A holokausztban meghaltak neve mindörökre megmarad Isten emlékezetében és azok szívében, akik emlékeznek rájuk - mondotta Róma püspöke, majd így folytatta: "Ezeknek az áldozatoknak a neve soha ne enyésszen el! Szenvedésüket soha ne tagadják, kicsinyítsék vagy felejtsék el! Minden jóakaratú nép legyen éber, és gyökerestül tépje ki az emberek szívéből mindazt, ami ilyen tragédiákhoz vezethet!" A pápa ezek után kifejtette, hogy a katolikus egyház mély együttérzéssel fordul a holokauszt áldozatai felé, ahogy azok felé is, akiket manapság faji, vallási hovatartozásuk vagy bőrszínük miatt üldöznek. Beszéde végén pedig így szólt a holokauszt áldozatairól: "Ahogy itt állunk csöndben, kiáltásuk még mindig a szívünkben visszhangzik. Ez a kiáltás minden igazságtalan és erőszakos cselekedet ellen szól. Ez állandó szemrehányás az ártatlan vér kiontásáért. Ez Ábel kiáltása a földről az Örökkévaló felé. (...) Barátaim, hálás vagyok Istennek és nektek a lehetőségért, hogy itt állhatok csöndben: az emlékezésre szolgáló csöndben, az imára szolgáló csöndben, a reményre szolgáló csöndben."
Csakhogy sokakat éppen ez a csönd háborított föl. A bírálatok nagyjából három csoportba sorolhatók. A beszéd nem szól az egyház második világháborús szerepéről; a pápa mint német nem nyilatkozott németségéről és a németek második világháborús szerepéről; és a beszéd nem volt elég személyes, a pápa nem tett tanúságot a holokauszttal kapcsolatos érzéseiről és személyes élményeiről, megrendüléséről. A beszéddel kapcsolatos elégedetlenségét hangsúlyozta például a knesszet elnöke, Reuven Rivlin, aki szerint mivel a pápa a Szentszék képviselője, sok oka volna bocsánatot kérni egyháza nevében, s mert mégiscsak német (akinek a népe ugyan már bocsánatot kért), elfogadhatatlan, hogy úgy beszél az eseményekről, mintha azokhoz semmi köze sem lenne, és pusztán történelmi eseményekről szólna. Mások viszont épp a történelmi pontatlanságot róják fel az egyházfőnek, aki úgymond meg sem említette, hogy konkrétan hatmillió zsidó pusztult el, ehelyett csak "milliókról" szólt. (A milliók számának pontos megnevezését a felháborodott nyilatkozatok annak ellenére hiányolják, hogy XVI. Benedek a Szentföldre érkeztekor így nyilatkozott: "Helyes és tetsző, hogy izraeli tartózkodásom során lehetőségem lesz tiszteletemet tenni a soa hatmillió zsidó áldozatának emléke előtt...") Többen azt is kifogásolják, hogy a pápa nem hivatkozott a németekre vagy a nácikra, illetve hogy az áldozatokra a "were killed" (életüket vesztették) terminussal emlékezett, nem pedig a "were murdered" (meggyilkolták őket) vagy a "were slaughtered" (lemészárolták őket) igével - mert úgy vélték, így azt a látszatot kelti, mintha véletlenszerű szerencsétlen eseményről, nem szándékos gyilkolásról lett volna szó.
Az elégedetlenségben osztozik az izraeli publicisták többsége, a megszólított holokauszttúlélők túlnyomó része, valamint a Jad Vasem elnöke, Jiszrael Meir Lau rabbi is. "A zsidók szeme világszerte és az izraeli nemzet figyelme ide irányult azt remélve, hogy őszinte, személyes és határozott közösségvállalást hallunk a holokauszttal kapcsolatban. De ilyesmit nem hallottunk" - állítja Rivlin.
Mindazonáltal a pápai beszédnek akadnak hívei is. David Rosen rabbi, a Főrabbinátus Vallásközi Kapcsolatok Bizottságának tagja és tanácsadója úgy véli, a katolikus egyház nézetei jelentősen változtak az utóbbi időben, ezt azonban sokan nem hajlandók tudomásul venni. A pápa védelmére kelt Arthur Schneier rabbi is, egy vallásközi párbeszédet szorgalmazó alapítvány elnöke. Noah Frug, a holokauszttúlélők szervezeteit tömörítő egyesület vezetője pedig azt nyilatkozta, hogy a pápa "nem egy cionista szervezet vezetője, szóval miért is kéne panaszkodnunk rá?". Ezek a hangok azonban kisebbségben maradtak.
Az előd kabátja
A beszéd negatív megítéléséhez bizonyosan hozzájárul, hogy XVI. Benedeket előszeretettel hasonlítgatják össze II. János Pállal, aki 2000-ben az izraelieknek sokkal elfogadhatóbban nyilvánult meg a Jad Vasemben: kifejezte, hogy a katolikus egyház mélyen sajnál minden üldöztetést, amelyben zsidóknak keresztény részről volt vagy van része, beszélt gyermekkori emlékeiről, szavai érzelmesek voltak, arcán megrendülés tükröződött. II. János Pál személyisége és megnyilvánulásai közelebb állnak az izraeliekhez, mint XVI. Benedek fellépése, és a bocsánatkérés sürgetése nyilvánvalóan nem alaptalan annak ellenére, hogy ennek II. János Pál már részben eleget tett.
A reakció azonban mégis túlzottnak tűnik - az izraeli közvélemény ugyanis néhány dolgot nem akar tekintetbe venni. A holokauszt miatti mély és teljesen érthető érzékenysége mellett nem foglalkozik azzal, hogy a pápa nem magánszemélyként és nem németként jött Izraelbe, hanem katolikus egyházfőként. Nem nyilatkozhatott tehát a németek nevében, sőt, a saját nevében sem kérhetett bocsánatot, legfeljebb az egyház nevében. Ezt valóban nem tette meg, viszont elítélte az antiszemitizmust és a holokauszttagadást. Az érzelemnyilvánításra vonatkozó erős elvárás azonban egy tágabb problémakört is felvet. Izraelben és világszerte a holokausztról szóló beszéd elvárt részét képezik azok a történetek, amelyek minden hallgató szemébe könnyeket csalnak, amelyek elveszett gyermekekről, elhagyott családokról szólnak, és valamiféle katarzisban végződnek, ami azt hivatott jelképezni, hogy a hiábavalónak tűnő szenvedés mégsem volt értelmetlen. Hasonlóképpen elvárt dolog erről sírva beszélni. Nem kérdés, hogy emlékezni kell, és ebben helye van a sírásnak és a szomorú-katartikus történetek elmondásának. De vajon ez volna-e az emlékezés egyedüli módja? Vajon el kell-e várni minden esetben a könnyeket? Nem válik ettől az egész téma puszta kultúrgiccsé? Nem hoz-e inkább képmutatást őszinteség helyett? S nem inkább kicsúszik így a lényeg a kezünkből - a hiteles megragadás helyett?
Izraelben egyébként szoktak másképp is emlékezni. A holokauszt emléknapján minden évben tíz órakor néhány percre megszólalnak a szirénák, s ekkor mindenki megáll az utcán, a munkahelyén, az autóban, és hallgat. Lehet, hogy ez a néhány perc olyan csend, amilyenre XVI. Benedek pápa is gondolhatott.
