A spanyol építőipar bukása - Betonlufi

  • Dobsi Viktória
  • 2009. március 26.

Külpol

A spanyol turistaparadicsomok idei látogatóit bizonyára többször is hatalmába keríti majd az érzés: kísértetvárosban járnak. A félbehagyott építkezések a spanyol építőipar gyors összeomlásának mementói. Az iparág balsorsa már az uniót is aggasztja. Dobsi Viktória
A spanyol turistaparadicsomok idei látogatóit bizonyára többször is hatalmába keríti majd az érzés: kísértetvárosban járnak. A félbehagyott építkezések a spanyol építőipar gyors összeomlásának mementói. Az iparág balsorsa már az uniót is aggasztja.

A falvak, városok történelmi magján túl csak a foghíjas üzletsorokon van némi élet, a parkosításra szánt tereken hinták és padok helyett olykor csak gödröket találunk, lecsapolatlan talajvizet, gazzal borított földhányásokból kitüremkedő csöveket. Így megy végig a földközi-tengeri partvidéken, Barcelonától Valencián át az andalúz Almeríáig; de kellemetlen meglepetések a gyönyörű cantábriai területeken vagy a Kanári-szigeteken is érhetik az utazót.

120 négyzetméteres legénylakás

A vidám hangulatú "buborék" (burbuja) szó aligha érzékelteti jól azt az ámokfutást, amit az utóbbi tíz-tizenöt évben a hatóságok és a közvélemény jelentős, főleg tehetősebb részének sűrű támogatása kísért - egészen a karambolig, aminek a brutalitását jelzi, hogy tavalyról több mint egymillió új építésű és eladatlan lakás maradt fenn. Ez óvatos becslések szerint két-három év, a tengerparti zónákban akár egy évtized alatt lesz csak értékesíthető - ha egyáltalán. Az ország, ahol "kiárusították a strandjaikat", és ahol "az emberek elhitték, hogy alkotmányos alapjog a tengerparti nyaraló", 2005-re az építőipari biznisz abszolút európai bajnokává vált. Az Eurostat adatai szerint ettől az évtől a szektor nagyobb pénzforgalmat bonyolított, mint az addig piacvezető britek; az ágazatban dolgozók száma (több mint 2,5 millió) évek óta fölülmúlja a kétszer oly népes Németország vagy a szintén turistacsalogató Olaszország szakállományát. A tavaly bő hatszázezer lakást legyártó iparág azonban az idén legfeljebb 150 ezer építését tervezi. A nemzeti össztermék ötödét kiadó ágazat összeomlása a ludas a közelmúltig "dinamikusan fejlődő spanyol gazdaság" mutatóinak drasztikus romlásában is. Tavaly ősz óta havonta több mint százezer embert bocsátottak el, elsősorban férfiakat és bevándorlókat. A most hivatalosan három és fél millió (14 százaléknyi) álláskeresőnél is többet jósolnak az előrejelzések: jövőre húszszázalékos munkanélküliséggel és öt százalék feletti hiánnyal számolnak például a BBVA bank elemzői.

Kétségtelen, hogy a kilencvenes évek második felében nekilendülő építőipari boom értéket is hozott létre - de leginkább ennek rövid távú illúzióját. Növelte a jólétet - bár ehhez máshonnan vont el forrásokat; és persze munkahelyeket teremtett - amelyek nagy része épp most vált köddé. Az expanzióra törekvő nagyvállalatoknál az épületek kivitelezése olykor mellékessé vált - lásd a Közép-Európában és hazánkban is nagy garral terjeszkedő, majd múlt nyáron a spanyol gazdaságtörténet legnagyobb csődjét produkáló Martinsa-Fadesa vállalkozás sorsát. A cég tavaly 2,5 milliárd eurós veszteséget termelt, és bár adósságait tavaly még elvileg fedezte a vagyona, idén, a leányvállalatok mérlegével és ingatlanparkja leértékelődésével már végképp mínuszban van.

A kövér esztendőkben ünneprontóként tekintettek azokra, akik a modell fenntarthatatlanságára hívták fel a figyelmet. Ilyen volt a navarrai Gregorio Urdaniz is: a szociológus a bajok gyökerét abban látja, hogy összemosódott a piaci kereslet és a valódi szükséglet fogalma. A lakosság növekedése, a háztartásoknak az európai átlaghoz képest megkésett, de gyors ütemű szétaprózódása és a bevándorlás valóban szükségessé tette az új lakások építését. A keresletet pumpálta a saját - és lehetőleg minél nagyobb - ingatlan státuszszimbólum jellege, és a közelmúltban a baby boom gyermekei is beléptek a lakáspiacra. A kilencvenes évek második felétől pedig az olcsóbbá váló hitelek nyomán mesterségesen is duzzadt, majd tetőzött a hullám: az évezred elején Spanyolországban annyi új lakás épült, mint az európai szomszédoknál együttvéve. Ennek ellenére a csillagászati árak miatt sokan feladták a saját otthon vágyát, sokan pedig egész életükre eladósodtak érte: a spanyol újságok lapjain évek óta szerepelnek a jelzáloghitelek törlesztőrészleteit meghatározó Euribor (az európai irányadó bankközi kamatláb - a szerk.) görbéit karikás szemmel figyelő adósok karikatúrái. A nagyobb városokban lakások tízezrei állnak üresen, és az újonnan épültek jobbára 75, 90 vagy 120 négyzetméteresek, pedig sok új háztartás egyetlen főből áll - meséli Urdaniz. "Annak a mentalitásnak kellene megváltoznia, hogy a lakásgondokat csak új építkezésekkel oldhatjuk meg. Egyetlen lakás árából el lehetne készíteni egy olyan kutatást, amely felméri a valódi szükségleteket, és olyan politikákra tenne javaslatot, amelyek a már meglévő forrásaink jobb kihasználását tennék lehetővé. De erre nyilvánvalóan nincs igény, az emberek nagy része nem akar 5-6 évre előre gondolkozni. A politikusok is azonnali válaszokat keresnek, és inkább prédikátorok, mint a problémák kezelői. Pedig egyszer fel kell tenni a kérdést, ki a felelős azért, hogy most itt állunk."

Rebassa +

Bár a hatodik éve kormányzó szocialisták egyre többet beszélnek a gazdasági modell átalakításának szükségességéről, számos jel mutat arra, hogy a politikai döntéshozók stratégiája ma is az építőipar talpra állítása. Különösen helyi szinten nehéz megbékélni avval, hogy a szektor kétharmadának más megélhetés után kell néznie legalább másfél évtizedre. Nehéz a talán lassúbb, de hosszú távon is fenntartható növekedést biztosító ágazatokra cserélni a daruparkokat. Nehéz dönteni az illegálisan épült és gyakran évek óta használt ingatlanok lerombolásáról. Nehéz felszámolni azt az évtizedes gyakorlatot, amelyben evidencia, hogy az építkezések révén finanszírozott önkormányzatok nem gyakorolják szabályozó funkciójukat - anyagi eszközök vagy politikai akarat híján, illetve a nyilvánvaló korrupció miatt.

Inkább megszavazzák a szekszárdnyi-ceglédnyi lakosságra tervezett megaprojekteket. A háromszázezres Alicante néppárti vezetői például december elején jóváhagyták az ún. Rebassa-tervet, amely a város északi agglomerációját egészítené ki 13 500 lakással, figyelmen kívül hagyva a vízgazdálkodási hivatal figyelmeztetését, a heves lakossági ellenállást és az ellenzék tiltakozását. Bizonyára nem véletlen, hogy Alicante városa és a hasonnevű tartomány annak a valenciai autonóm régiónak része, amelynek már többször meggyűlt a baja az uniós intézményekkel e témakörben. Az Európai Bizottság két alkalommal is eljárt a valenciai urbanizációs törvény közbeszerzési procedúrája ellen, és idén márciusban az Európai Parlament harmadszor tárgyalja a spanyol urbanizációt elmarasztaló jelentést, amely közel húszezer európai állampolgár panasza nyomán született. A lehengerlő beszámoló szerzője, a dán Margrete Auken egy januári nyilatkozatában szürreálisnak nevezte a spanyolországi helyzetet, amely lehetővé tette "az elmúlt évtizedben a mediterrán partok és a szigetek masszív szétrombolását, elsősorban az így óriási nyereséghez jutó helyi hatóságok és építőipari szereplők kapzsisága és spekulatív módszerei révén".

Még a Valenciában ellenzékben lévő és a válság miatt egyébként is defenzívában lavírozó szocialisták sem vették jó néven, hogy a jelentés a spanyol jogrendszert is kritizálja, holott - mint David Hammerstein (Los Verdes, Zöldek) uniós képviselőtől megtudtuk - az urbanizációt szabályozó törvényi kerettel több baj is van. Nem biztosítja az uniós jog által előírt információs kötelezettséget, a magántulajdonnal járó jogokat, a közbeszerzési eljárással, a pénzmosással és a környezetvédelemmel kapcsolatos előírásokat. Ez arra indította az EP Petíciós Bizottságát, hogy azonnali moratóriumot kérjen azokra a tervekre, melyek nem tartják tiszteletben a "fenntarthatóság és társadalmi felelősség" kritériumait és az uniós direktívákat. Hammerstein szerint a mai törvények mellett "gyakorlatilag bárhová lehet építkezni; ha a várostervezés joga az ingatlanfejlesztők kezébe kerül, közérdeknek nyilvánítható egy golfpálya vagy egy turisztikai centrum létrehozása, még akkor is, ha ezért ki kell sajátítani a korábban ott lévő ingatlanokat." Az utóbbi évtizedekben a Földközi-tenger partvidékén előszeretettel vásároltak nyaralót vagy nyugdíjaskorukra állandó rezidenciát a nyugati országok középosztálybeli polgárai - így lett a spanyol ingatlanok ügye európai probléma. Hiába támogatják azonban az angol vagy német képviselők, és hiába elrettentő az Auken-jelentés, amely "emlékeztet" arra, hogy a bizottságnak, akárcsak a parlamentnek, lehetősége van a strukturális és kohéziós alapok befagyasztására. Ahogy ezt a Narancsnak Hammerstein is megerősítette, a csütörtöki parlamenti szavazás legfeljebb politikai nyomásnak lehet elég. Akad azonban egy másik front is, ahol az unió is vizsgálódik. A valenciai képviselő szerint a spanyol növekedési modell szerves része a "spekulatív kaszinógazdaság, a kevéssé átlátható pénzügyi gyakorlat, ami olykor a kábítószer-kereskedelemmel, a pénzmosással is öszszefügg. Nem véletlen, hogy e területen uniós eljárás folyik Spanyolország ellen, ugyanis itt áramlik be Európába a kábítószer-bevételek jelentős része, és részben épp az építőiparban fehéredik ki."

Új szelek

Ha a betondömping más káros következményeire - például a víztartalékok felélésére - még nem is sikerült reagálniuk, az már a spanyol hatóságoknak is feltűnt, hogy hazájukban meglepően sok az 500 eurós bankjegy. 2002-ben még csak 13 millió volt belőlük (az eurózóna 3,5 százaléka), röpke öt év múlva már 114 millió (az összmennyiség több mint negyede). Tavaly mintegy 160 esetben nyomoztak, és 200 személyt tartóztattak le "urbanisztikai korrupció" vádjával. E botrányok főszereplőinek nagy része nem csupán a büntetlenséghez szokott hozzá, hanem azt sem érti, miért lenne illegális, amit tett, ha csak a közösség javát akarta, és elődei példáját követte. S míg ők pár ezer euróért cserébe herdálták a közvagyont, a telkek átminősítésével, a megbuherált közbeszerzéseken nagyokat kaszáló "fejlesztők" és "közvetítők" jobbára megússzák a felelősségre vonást.

A korrupció feltárása tehát megkezdődött - a feladathoz képest ugyan szűkös erőkkel -, de legalább ilyen fontos lenne a visszaéléseket lehetővé tevő rendszer hibáit is korrigálni. Az uniós jelentés konkrét javaslatai e téren szinte tréfába illők; Aukenék többek között arra "kérik a kompetens pénzügyi és üzleti szervezeteket, hogy vegyenek részt aktívan a politikai szereplőkkel együtt a masszív urbanizáció problémás következményeinek megoldásában". Hammerstein szerint fontos lenne a "pénzfelhőben lebegő" önkormányzatok jogkörének szabályozása; ám ha ennél is pragmatikusabb válaszokat keresünk, az egyre hangosabb, de továbbra is széllel szemben kiabáló civilekhez fordulhatunk.

E szervezetek évek óta radikális fellépést sürgetnek e nemzeti rákfene szörnyű gazdasági, szociális, kulturális és ökológiai következményei ellen. Elsőnek hívták fel a figyelmet arra a paradoxonra is, hogy míg 1987-től negyven százalékkal nőtt a beépítendő földterület, egy háztartásra rekordmennyiségű, 1,6 lakóingatlan jut, és milliókra teszik az üresen álló lakások számát, addig a "csupán" saját fedélre vágyó polgárokra egyre elviselhetetlenebb terheket rónak a húsz év alatt háromszorosra emelkedő ingatlanárak. Ezeket a dráguló telkek mellett tovább srófolják az állami támogatások is: a szociális lakások szubvencióit, akárcsak az új lakótelepek közszolgáltatásainak árát, az építtetők bekalkulálják az árba. Hasznosabb lehetne például egy olyan köztulajdonú ingatlanpark, állítják, mint a franciáké, ahol az állam négymillió lakást ad bérbe, biztonságos feltételekkel.

A civilek szerint az urbanizációs modellek kialakítását a lakossági felügyelettel is ellenőrzött, jogi és anyagi státuszukban megerősített közintézményekre kellene bízni - ezeket eddig csak a piac, azaz a kereslet és az ingatlanfejlesztők formálták. Az állami források átcsoportosítása kívánatos a telekspekulációt és más visszaéléseket elősegítő infrastrukturális megafejlesztések esetében is. Hiszen a brüsszeli milliókkal is támogatott kikötők, autópályák, repülőterek építése mellett a polgárok mindennapjait érintő alapvető szolgáltatások biztosítására egyre kevesebb közpénz jut. A Narancsnak búsongó Martin Jimenez Arbilla ingatlanközvetítő szerint - aki számos társához hasonlóan maga is a szakadék szélén egyensúlyoz - a gyászos helyzet dacára a válságban óriási lehetőségek rejlenek. Csak minél többeknek kellene észrevenniük, hogy új mentalitásra, racionálisabb és szolidárisabb növekedési és fogyasztási stratégiákra van szükség.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.