A nyugat-afrikai törpeállamot még egy kettős politikai gyilkosság is csak néhány rövid híradás erejéig tudta kiemelni az ismeretlenség homályából, aminek minden bizonnyal az a legfőbb oka, hogy a szomszédos - és jóval nagyobb - Guineától megkülönböztetendő a fővárosáról elnevezett országnak nincsenek nyersanyagkincsei, következésképpen senki sem tekinti stratégiai gazdasági partnerének. Legalábbis így volt ez a közelmúltig, de most mindkét szomszéddal szemben erősödik a gyanú (és gyűlnek a bizonyítékok), hogy átrakó központként szolgálnak a Dél-Amerikából és Ázsiából érkező, Európába tartó kábítószer-szállítmányok számára. Emiatt aztán az is fölvetődött, hogy az ezzel kapcsolatban keletkező bevételek megosztása körül is összezörrenések voltak különféle helyi csoportok között, és netán ezek vezettek a kétoldalú leszámoláshoz. (Az áthaladó kokainszállítmányok éves értéke a becslések szerint messze meghaladja Bissau-Guinea egyévi GDP-jét, amelynek fő forrása a kesudió- és földimogyoró-kivitel.)
Március 1-jén eddig (és félő, hogy mindörökre) ismeretlen tettesek által elhelyezett robbanószerkezet ölte meg Batista Tagme na Waie vezérkari főnököt, és még a másnapra virradó hajnalban meggyilkolták a rezidenciáján az államfőt, Jo-o Bernardo "Nino" Vieirát, aki pár éves kényszerű megszakítással 1980 óta állt az ország élén. Pár órával korábban Angola helyi diplomáciai képviselete menedéket kínált az elnöknek, de ő ezt visszautasította. Ez kétségkívül nagyfokú bátorságra vagy magabiztosságra vall, tekintettel arra, hogy november végén, röviddel a parlamenti választások után egyszer már (de nem először)
lázadó katonák
támadtak az otthonára, ő pedig egy hátsó szobában szurkolta végig az összecsapást, melyben a testőrsége egy halott és néhány könnyebb sebesült árán végül felülkerekedett a tüzérséget is felvonultató puccsistákon.
Még visszább hátrálva a múltba azt kell látnunk, hogy a Dunántúlnyi méretű, másfél milliós, részben sziget-, részben szárazföldi ország az önállósodásától kezdve hol latens, hol tényleges polgárháborúban él. Nincs rá kézzelfogható bizonyíték, hogy a portugál gyarmatosítók netán előnyben részesítettek bizonyos népcsoportokat mások rovására, tény viszont, hogy már a függetlenségi mozgalom idején is voltak konfliktusok a nyilván európaizáltabb, portugál alapú nyelvet beszélő kisebbségi kreolok és a többi, eltérő nyelvű nép, a balanta-kentohék, a fulák, a mandzsakák és palák között. (Vieira az utóbbi nemzetiség szülötte volt.)
Bissau-Guinea azon kevés afrikai ország közé tartozik, amely saját maga, fegyverrel vívta ki a függetlenségét. A szintén portugál fennhatóság alatt álló Zöld-foki-szigetekkel közös felszabadítási mozgalom, a PAIGC 1956-ban alakult meg az Afrika különállását és egységét hangsúlyozó afromarxizmus egyik vezéregyénisége, Amílcar Cabral irányítása alatt. Cabralt pár hónappal a függetlenség kikiáltása előtt meggyilkolták - ma sem ismert, hogy a portugál titkosszolgálat, a mozgalmon belüli ellenfelek, vagy együtt a kettő. Vieira, akinek a "Nino" a gerillafedőneve volt, eddigre elismert és sikeres katonai vezető lett. Pár évvel később miniszterelnökké nevezte ki az államfő, Amílcar féltestvére, Luís Cabral. A szocializmus útján botorkáló ország gazdasági helyzete egyre fokozta az elégedetlenséget, és talán az sem tett jót a társadalmi békének, hogy az önállóvá válást követően ezerszámra gyilkolták le azokat, akik korábban a portugál gyarmati hadseregben harcoltak. Vieira 1980-ban mindenesetre megbuktatta Cabralt, de az ígért gazdasági változások nem mutatkoztak. A közhangulatnak azonban használt, hogy megszüntette a korábbi egypártrendszert - igaz, ehhez is tíz év kellett, viszont megérte, mert az 1994-es első szabad választáson immár a népakarat tartotta meg erőszakkal szerzett tisztségében.
A bissau-guineai hadvezetés többsége balanta nemzetiségű - van, aki ezzel magyarázta a konfliktust a katonák és az elnök között, aki 1985-ben összeesküvés vádjával kivégeztetett hat balanta tisztet, 1998-ban pedig menesztette Ansumane Mane főparancsnokot, akinek a vezetésével viszont egy évvel később megbuktatták az elnököt. Mindez már
nyílt, véres polgárháború
közepette zajlott, amelybe Guinea és a szintén szomszédos Szenegl is bekapcsolódott - Vieira oldalán. Õ maga időközben Portugáliába menekült, ahonnan 2005-ben tért vissza. Ekkorra valamelyest elcsitultak a háborgó kedélyek, az átmeneti kormány átvészelt egy katonai lázadást, amelyben megölték a hadsereg addigi főparancsnokát, az elnökválasztás viszont újra Vieira javára dőlt el, aki mellett annyi szólt, hogy előző országlása idején legalább béke volt.
Azóta Bissau-Guinea ugyanolyan szegény, elmaradott és reménytelen, amilyen volt, a lakosság többségének nem jut tiszta ivóvíz, a várható élettartam 45 év. Az államigazgatás, a közoktatás fizetések híján többnyire szünetel. Terjed viszont a kábítószer-fogyasztás, és a mintegy száz kisebb-nagyobb tengerpartközeli sziget egyikén-másikán megjelentek az áthaladó kokainrakományok, a fővárosban pedig a luxusautók és néhány, két kézzel pénzt szóró újgazdag. Érdekes összefüggés, hogy Thaiföld, amely újabban szintén szerepet keres a drogpiacon, a nyugat-afrikai ország fontos kereskedelmi partnerei közé tartozik. Márpedig bissaui kormányforrások szerint a Waie vezérkari főnöknek szánt bombát Thaiföldön készítették - de senki sem tudja, hogy ki volt a megrendelő. Az ENSZ, az EU és a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége, az ECOWAS egyszerre zord és biztató nyilatkozatain kívül a helyzetet aggódva szemlélő külföld most azzal hitegeti magát, hogy az alkotmánynak megfelelően ideiglenes államfővé fölesküdött parlamenti elnök által ígért választások után a demokrácia útja nem a teljes káosz, hanem - kellő segélyezés mellett - a szebb jövő felé vezet.
