Az április 5-re kiírt nemzetgyűlési voksoláson 8-10 számottevő politikai erő indul, ám biztos frakcióra legfeljebb néhány számíthat közülük. Ennél világosabban aligha lát bárki: közvélemény-kutatások alig vannak, drága mulatság lenne ez Európa talán legszegényebb országában. A rosszmájúak szerint ebbe az is belejátszik, hogy a kormányrudat 2001-ben magukhoz ragadó, és azóta makacsul meg is tartó kommunistáknak (Moldovai Köztársaság Kommunistáinak Pártja - PCRM) sem érdeke, hogy a közvélemény pontos képet kapjon népszerűségvesztésükről. A regnálását nyolc éve megkezdő Vlagyimir Voronyin elnök elfogadottsága ugyan folyamatosan magas, de az ország égető problémáit a Dnyeszter-menti szakadár "köztársasággal" való kibéküléstől az európai integráció kilátástalanságán át a népesség tömeges Nyugatra vándorlásáig nem tudta kezelni.
A független államként legújabb kori történetét 1991-ben megkezdő Moldovai Köztársaság semmiképpen nem nevezhető a sors kegyeltjének. A Románia és Ukrajna közé ékelődött négymilliós ország geopolitikai értelemben is az üllő és a kalapács közében van. Miközben a Dnyeszteren túliak nélkül is 10 százalék fölötti orosz és ukrán kisebbség miatt a Moszkvával ápolt jó viszony elengedhetetlen, a korábbi, román fennhatóság alatti Besszarábia számára a nyugati nagy testvér továbbra is alapvető viszonyítási pont.
Népi demokratikus főnökség
Voronyin elnöki pályafutása során maga is ingadozott, hogy melyik pólus vonzásának engedjen: 2005-ig inkább Moszkva-pártiként, utána újsütetű européerként tartották számon. Mindeközben az elmúlt majd egy évtizedben annak ellenére tudta szilárdan irányítani országát, kormányát és pártját (melynek államelnöki megbízatása után is elnöke maradt), hogy Moldova egy 2000-es alkotmánymódosítás óta már nem elnöki, hanem parlamentáris köztársaság.
A tisztán az arányos szisztéma szerint, pártlistákra leadott szavazatok alapján megválasztott parlamentben abszolút többséget élvező kommunista képviselők megelégednek a mameluk-, a mindenkori miniszterelnök pedig a technokrata-végrehajtó szereppel. A moldáv demokrácia nagyobb dicsőségére Voronyin fejében meg sem fordult, hogy második négyéves ciklusa (és így alkotmányos mandátuma) leteltével is megpróbálja megőrizni elnöki hatalmát. Az elnök - a chisüinaui politikai szalonok pletykái szerint - putyini húzásra készül, amennyiben utódát maga ajánlaná a PCRM-frakció figyelmébe, s informális hatalmát a jövőben a parlamenti elnöki vagy éppen a kommunista frakcióvezetői székből gyakorolná. A kampány természetesen őt is magával sodorta: két szalagátvágás között arra is talált időt, hogy a Mojszejev táncegyüttes B-csapatának vendégelőadása után a színpadon személyesen vegyen át egy nagy csokrot népviseletbe öltözött kisleányoktól, majd közepesen rövid beszédben elmélkedjen Moldova hídszerepéről Nyugat és Kelet között.
Az elnök egyetlen, igaz, korántsem kizárható forgatókönyv mellett nem tudná érvényesíteni fenti szándékait: ha az ellenzéki pártok a 101 tagú nemzetgyűlésben 60 szavazatnál többet szereznének. Ez esetben nemcsak a miniszterelnöki és házelnöki posztot gyűjtenék be, de az államfőt is ők adhatnák.
A kommunistákat a legélesebben a jobboldali liberális pártok támadják. Tévednénk azonban, ha e jelzők hallatán valamiféle "európai értelemben vett" liberalizmus képződne fantáziánkban. A magukat ekként aposztrofáló szerveződések (Liberális Párt - PL, Moldova Liberális Demokrata Pártja - PLDM, Mi Moldovánk Szövetség - AMN) napi retorikájában a piacgazdaság és az emberi jogok nem jelennek meg. Identitásuk ennél fontosabb eleme, hogy általánosságban Románia és Moldova közeledését favorizálják (a moldáv nyelv lényegében azonos a románnal), és a demokratikus gondolat helyi letéteményeseiként fő ellenfelüknek a hatalmat szerintük autokrata módon gyakorló kommunistákat tartják.
E három párt ugyanakkor egymással is harcol. A PCRM által ügyesen - az ellenzék szerint: antidemokratikusan - végigvitt választási törvénymódosítás nyomán szervezeti önállóságuk feladása nélkül nem indulhattak választási koalícióban, de még egy igen magas, 6 százalékos választási küszöböt is meg kell ugraniuk. Aki most kiesik (nem jut be), annak kommunistaellenes érzületű szavazótáborát akár hosszabb távra is megkaparinthatja az öntábori vetélytárs.
Szabadság és az elvtársak
A tradicionálisan a nyugdíjasokra és a vidékre építő PCRM-et a liberális pártok főleg a városokban szutyongatják, a fővárost például 2007 óta egy 31 éves LP-s titán, Dorin Chirtoaca vezeti. Nekik viszont - mint egy bennfentes politikai tanácsadó a Narancsnak elmondta - nincsenek megfelelő "struktúráik a vidéken". Ha a politikai bossrendszerre épülő Moldovában minden másnál fontosabb személyes viszonyaikat e három párt vezére nem tudja rendezni (az eddigi jelek vegyesek), akkor a hatalom egy választási vereség ellenére is az őket megosztva uraló kommunistáké lehet. E képet ugyanakkor átrajzolná, ha a küszöböt megugraná a számos kisebb centrista (értsd: a kommunistákat nem élből elutasító) párt valamelyike.
E helyzetben a rövidre fogott, a fővárosban március közepéig néhány plakátban és (bármily hihetetlenül is hangzik: flash mobban) kimerülő kampány legnagyobb harcait a pártok a tévék fölötti ellenőrzésért vívják. A népesség döntő többsége információit a világról kizárólag az állami tévéből szerzi, miközben a teljes lefedettséggel korántsem - a román anyacég anyagi és erkölcsi támogatásával viszont annál inkább - rendelkező legnagyobb magáncsatornának, a ProTV-nek még az engedélyéért is aggódnia kellett. A választásokat megfigyelő civil szervezetek a sajtószabadság ilyen-olyan korlátozásairól számolnak be (főleg az állami tévében fölényben lévő kommunisták esetében), hogy aztán az ellenzéket a kormánypárt által összetákolt antibizottság bírálja sebtében vissza. A vicces párosításokban zajló tévévitákból március legvégére a PCRM pedig azzal az indoklással mentette ki magát, hogy "vitapartnerei között hemzsegnek a külföldi állampolgárok, bűnözők és nemzetközi körözés alatt álló személyek".
A moldáv politikai elitben mindenki volt már minden, és szinte mindenkinek van "kommunista" múltja. Nem meglepő tehát, hogy a korrupció lett az egyik legfontosabb téma. A kommunisták nyolc év kormányzás után távolról sem makulátlanok, de a két nagy párt vezére közül Vlad Filat (PLDM) is vezette már a privatizációs ügynökséget, jó néhány kétes tranzakciót hagyva a háta mögött, míg Serafim Urechean (AMN) 11 éven át Chisüinau polgármestereként járult hozzá a róla vezetett dossziék bővítéséhez. A "lopstop" tematika jelentőségét (de egyben a viták színvonalát is) jól jelzi, hogy az egyik kisebb párt korrupcióellenes felhívásához több másik is csatlakozott. A kommunistákat ugyanakkor nem hívták meg, mondván a párt "lényegét tekintve korrupt", míg a többiek legalább még "megmenthetők a korrupciós vírustól".
A PCRM számára ugyanakkor kedvező fejlemény, hogy Medvegyev orosz elnök instant találkozóra hívta Voronyint és a Dnyeszteren túliakat vezető Igor Szmirnovot. Ez látványos - ha egyelőre konkrét eredményt nem is hozó - lépés volt az ország területi egységének helyreállítása felé. A kádárista jegyeket mutató gazdasági hangulatjavítás érdekében pedig reflexből jönnek egymás után az intézkedések a valutaárfolyam-manipulálástól a villámcsapásszerűen érkező 20 százalékos nyugdíjemelésig és a kenyér árának ugyancsak 20 százalékos csökkentéséig. Igaz, ez utóbbi - talán a piacgazdaság szocializmusellenes fricskájaként - rövid úton ellátási problémákhoz, ergo a tömegek választások előtt kis dózisban is veszélyes elégedetlenségéhez vezetett.
