Amikor a török választópolgárok tiszteletre méltó arányban (közel 74 százalékos részvétel mellett) részt vettek az alkotmánymódosításokról tartott népszavazáson, ezzel egyszersmind egy sajátos évfordulós megemlékezés részesei is voltak. Harminc évvel ezelőtt éppen ezen a napon (szeptember 12-én) zajlott le a Kenan Evren tábornok vezette puccs - immár a harmadik a modern Törökország történetében. Ez egyrészt véget vetett a politikai káosznak, a szélsőbal és -jobb utcai csatározásainak, másrészt igencsak kíméletlen módszerekkel (kínzásokkal, kivégzésekkel, bebörtönzésekkel, állampolgárságtól való megfosztással, több mint másfél millió ember feketelistára helyezésével) akadályozta meg a konfliktusok újraéledését, esélyt adva ugyanakkor a széteső gazdaságnak a talpraállásra. Ezen a téren végső soron sikeres volt a hadsereg, amennyiben a következő években Törökország fokozatosan bekapcsolódott a világgazdasági folyamatokba. A következő évtized
a pacifikáció jegyében
telt, aztán újból demokratikus választások következtek - viszont a puccsisták által megfogalmazott alkotmány sokáig érintetlen maradt, azt az egyszerre szekuláris és nacionalista értékrendet őrizve, amely egyenes örököse a kemalizmusnak, és amely másfajta gondolkodásmódnak nem ad polgárjogot.
Recep Tayyip Erdogan, aki a konzervatív, mérsékelten iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elnökeként 2003 óta kormányozza az országot, értelemszerűen nem ennek a politikai irányzatnak az embere: épp ellenkezőleg, főleg a szegény, elmaradott, vidéki, a kemalizmustól nem igazán megérintett vallásos tömegek szavazták be a hatalomba, és tartják is ott - valószínűsíthetően még a jövő évi választásokat követően is.
Erdogan politikai célja az, hogy megtörje annak az elitnek a politikai és informális hatalmát, amely lényegében a húszas évek óta lehetetlenné teszi minden más politikai erő részvételét a politikai játszmákban - például az említett puccsok útján, miután Törökországban a közelmúltig maga a hadsereg, a hadvezetés alkotta ennek a pólusnak a gerincét. Azért csak a közelmúltig, mert Erdogan őrizetbe vételekkel és (egyelőre nem világos, mennyire megalapozott) hazaárulási vádakkal igyekszik megroppantani nem egyszerűen a hadsereg politikai erejét, hanem ennek a tiszteletteljes elfogadottságát is. A megosztottság természetesen ennnél bonyolultabb, rétegzettebb és kaleidoszkópszerűbb - gondoljunk csak azokra például, akik éppen a demokrácia védelmében követelték és érték el, hogy a nők vallásos meggyőződésüknek megfelelően ismét viselhessenek kendőt az egyetemeken.
Távolról sem egyszerű tehát megítélni, hogy Törökországban mi az, ami az európai demokratikus értékek felől nézve előrelépés, és mi az, ami kételyeket kell, hogy ébresszen bennünk - most nem is beszélve az ország külpolitikai irányultságáról, amely legújabban a nyugati és Izrael melletti elköteleződés felől egyfajta térségi vezető szerep elfogadtatása felé látszik elmozdulni.
És ugyanez a helyzet a szavazók 58 százaléka által támogatott alkotmánymódosításokkal is. Alighanem túlzottak és idegesen udvariaskodók az ezzel kapcsolatos külföldi (európai, amerikai) gratulációk, amelyek már-már a demokratizmus győzelmét láttatják az eredmény mögött. Ugyanakkor egyértelműen ellentétes tendencia sem rajzolódik ki a 27 konkrét módosításból: ezek a bírálók szerint feltűnő módon elkerülték az alkotmány mindazon pontjait, amelyek fenntartják az ország mértéktelen centralizációját, akadályozzák a modernizálódását, és természetesen túlhatalmat biztosítanak a mindenkori kormányzat számára.
A módosított, illetve új paragrafusok között vannak olyanok, amelyek a személyes szabadságjogok érvényesülését segítik elő. (Erdogan többek között avval is érvelt a módosítások mellett, hogy ezek az EU tagsági követelményeihez igazodnak.) Az állam és polgárai közötti nézeteltéréseket mostantól nemcsak bíróságon, hanem ombudsman útján is tisztázhatják, illetve közvetlenül is az alkotmánybírósághoz lehet fordulni jogsérelem esetén. Alkotmányos védelmet, ezzel a pozitív megkülönböztetés lehetőségét is élvezhetik a nők, gyermekek, idősek. De megnehezítik a változások a pártok betiltásának lehetőségét is az alkotmánybíróság szerkezetének átalakításával.
Ez utóbbi esetben a bírálók felhívják a figyelmet az AKP érintettségére, amely ellen (éppen a fejkendő-engedélyezés ügyében, az alkotmányban rögzített szekularizmus veszélyeztetése miatt) sikertelenül próbált fellépni az alkotmánybíróság. Ez a testület - szintén a hagyományos rend egyik védőbástyája - most elveszti függetlenségének azt az ellentmondásos biztosítékát, hogy tagjait gyakorlatilag a konzervatív kemalisták (például egyetemi vezetők) jelölhették ki. Kibővítik a létszámát, és tagjainak többségét
a köztársasági elnök jelölheti ki,
aki nagy valószínűséggel maga Erdogan lesz két év múlva. A módosított cikkelyek között szerepel az alkotmány 15. paragrafusa, amely eddig védelmet nyújtott a felelősségre vonással szemben a puccsista vezetőknek. (Enyhíti a változás drámaiságát, hogy ezek a cselekmények harminc év után elévülnek, vagyis Kenan Evren tovább élvezheti nyugdíjas éveit, amelyeket hír szerint többek között festegetéssel tölt.)
Több változtatás is kapcsolódik a sztrájkjoghoz, például a kormányhivatalnokoknak az eddigi helyzettel szemben mostantól joguk lesz a kollektív bérvitára. Megszüntetik a politikai indíttatású munkabeszüntetésekre vonatkozó korlátozásokat, és a szakszervezeteket a továbbiakban nem teszik felelőssé a sztrájkok idején a munkahelyeken bekövetkező anyagi károkért. Végül növekszik a munkavállalói szervezeteket tömörítő Gazdasági és Szociális Tanács súlya a gazdaságpolitikai döntéshozatalban, miközben a kormány beszünteti részvételét a szervezet tevékenységében.
