Már a madárjósok is azt csiripelik: az Egyesült Államok, ha előbb nem, legkésőbb jövő februárban bizonyosan nekiesik Szaddám Huszein rezsimjének. A hadműveletek megkezdéséhez ráadásul ENSZ-jóváhagyást sem kell majd feltétlenül kérnie. Jól látszik az is: immár nemcsak Irakról van szó, hanem az egész Közel-Kelet gatyába rázásáról. Míg Bill Clinton Észak-Írországban és Boszniában vitézkedett, az ifjabb Bushnak a nehezebbje jutott.ABiztonsági Tanács jóváhagyása persze alighanem meglesz, legfeljebb tartózkodnak majd azok, akik most nemmel fenyegetőznek. Hiszen Amerika nem csak önmaga számára indokolta meg a háborút: érveinek erejével ma már aligha tud szembeszegülni bárki. Ezek az érvek - lehet, hogy a héják arroganciája ihlette őket, lehet, hogy csak a galambok tehetetlensége - immár nem egyszerűen egy "gazember rezsim" megleckéztetéséről szólnak, hanem sokkal többről: a Közel-Kelet végleges, de legalábbis gyökeres megváltoztatásáról. Ez a lehetőség már mindkét világháborút követően fölmerült ugyan, de most, a hidegháború lezárása után teremtődtek csak igazán alkalmas feltételek. Az Egyesült Államok maradt az egyetlen világhatalom, és rendet akar a nemzetközi pénzpiac is, amelyet szerfölött aggaszt az olajellátásra leselkedő, a közel-keleti rezsimek képviselte állandó veszély. Nem csupán Bagdadról van immár szó, hanem az egész térségről, nem- csak egy, bár undorító, de mégis többé-kevésbé szekularizált arab diktatúráról, hanem az iszlámról, melynek fundamentalista hajlandóságai lassan felőrölnek mindennemű vele kapcsolatos korábbi kulturális toleranciát.
"dzkodás
Pedig a legújabb iraki krízis azzal kezdődött, hogy az Egyesült Államok ellenében mindenki elsorolta: miért nem kell megdönteni Szaddám Huszein rezsimjét. A legilletékesebb szomszédság igyekezett óvatosan kezelni a Washingtonnak címzett kritikát, ám határozott feltételeket szabott cserébe a támogatásért vagy a csöndes passzivitásért. Árat, mondhatni. Jordánia, minthogy lakosságának valamivel több mint a fele palesztin, a belső ellenállásra hivatkozott meg a gazdasági katasztrófára, amit háború esetén az iraki olajszállítmányok elmaradása okozna. Ennek az országnak kellene majd befogadnia a legtöbb potenciális iraki menekültet is. Dacolt Szíria és Irán, és a hagyományos Izrael- és Amerika-ellenesség lantját pengették; Damaszkusz ráadásul a kurd kérdés eszkalációját is fölemlegette a lehetséges negatív következmények között. Akárcsak Törökország, mely minden Amerika-barátsága mellett is csak ígéretekre volt hajlandó - igaz, Ankara már ezért is kétmilliárd dollár segélyre jelentett be igényt.
Az aktuális gazdasági érvek azonban legfeljebb a háborús tervezés első, még amerikai részről is sok bizonytalanságot és tanácstalanságot tükröző szakaszában számítottak fontosnak. Ma, amikor több-kevesebb biztonsággal állítja mindenki, hogy a térségben tartózkodó amerikai csapatok legkésőbb februárban megindulnak Bagdad ellen, a stratégiai érvek és a háborút követő rendezés általános körvonalai foglalkoztatják az érintetteket.
Már nem játszanak
A közel-keleti dráma ugyanis - szinte észrevétlenül, mintegy megbújva a véres izraeli események és az ENSZ-fegyverzetszakértők olykor bohózatba illő iraki produkciói mögött - megváltoztatta a világ geopolitikai arculatát. Oroszország a világeseményeket stratégiailag nem befolyásoló regionális hatalommá minősült át. Kínában - ideiglenesen - levették a napirendről az ország katonai erejének nagyhatalmi hangsúlyozását, az Európai Unió pedig egyszeriben olyan izolált térben találta magát, mellyel korábban Washingtont próbálta riogatni a "meggondolatlan iraki" beavatkozás következményeképpen. Szaddám taktikázása nemcsak a demokratákat és a republikánusokat tereli közös táborba, de Bush elnök eltökéltségét is szilárdítja. A diktátor hiába ámítaná a világot többkötetes dokumentációval arról, hogy iraki területen soha nem is végeztek kísérleteket tömegpusztító fegyverekkel - valódi szándékait mégis inkább annak fényében ítéli meg a világ, mit tesz (illetve hogy mit szeretne tenni) az arab radikalizmus szimpátiájának további birtoklásáért. Hisz Szaddám számára nyilvánvalóan csakis ez a fontos. Az ENSZ címére megküldött "bizonyító erejű" dokumentumok kézbesítésével egy időben adta hírül a Palesztin Hatóság közleménye, hogy az iraki kormány félmillió dollárt küldött az intifáda palesztin áldozatainak megsegítésére, és ezen felül 25 000 dollár segítséget azon családoknak, melyeknek tagjai öngyilkos merényletekben vettek és vesznek majd részt.
Lövés, menés
Az amerikaiak menetrendjében Irakot Szíria követné, ahol politikai rendszerváltás szükséges ahhoz, hogy az ország megszűnjék a Közel-Kelet gyenge láncszeme lenni. Ez Bashar Asszad elnök pozíciójának a megerősítését is jelentheti: az ifjú elnök nagy elánnal igyekszik Washington kedvében járni, s ezzel mindinkább szembekerül saját kormányával - főként külügyminiszterével, Faruk al-Shaarával, aki körömszakadtáig ellenezte, hogy a BT-ben Szíria megszavazza az Irakról szóló amerikai határozatjavaslatot. A következő állomás Libanon lehet, ahol a Hezbollah és több más terroristaszervezet hátországát kívánják felszámolni a klánok jelenlegi ingatag koalíciójával együtt. Aztán Iránt vennék elő, miáltal befuccsolna az iszlám fundamentalizmus életképességét bizonyítani kívánó társadalmi-politikai modell is. Kérdés viszont, mi történik majd Szaúd-Arábiával. Köztudott, hogy a monarchia elveszítette Amerika bizalmát, ráadásul - minthogy nemrég Oroszország átvette a vezető szerepet a világ olajtermelésében - nemcsak politikai, de gazdasági mozgástere is beszűkült. Talán nem is annyira az amerikai konzervatívok csalódottsága juttatta ennyire reménytelen helyzetbe az országot, mint inkább a világ azon felismerése, hogy Rijád jelenlegi urait immár semmi sem mentheti meg. Ha beállnak Washington mögé, akkor egyre radikálisabb, mobiltelefonos fellahjaik zavarják majd el őket; ha meg a belső közhangulat csillapítása érdekében fundamentalista gesztusokat tesznek - az Al-Kaida megtűrése is ilyennek számít -, akkor Washington mondja ki rájuk, hogy bevégeztetett.
Holnap béke
Az már bizonyos, hogy a térségben tartózkodó amerikai haderő elégséges Szaddám hatalmának megdöntéséhez. Mióta Törökország bizonytalan jelzést tett, hogy nem engedi át reptereit az amerikai légierőnek, Washington számára felértékelődött a krétai Szuda-bázis stratégiai pozíciója. Innen nagyobb nehézségek nélkül megvalósíthatók lesznek a felderítő repülések. A támadó egységek - Szaúd-Arábia helyett - most Katarban gyülekeznek. A miniállam jelentősége rendkívüli mértékben megnőtt, területén egyes adatok szerint több tízezer amerikai és jordán katona várja a támadásra szólító parancsot, illetve az al-udeidiai légibázison a bevetést. Amerikában nagyjából eldőlt: az ország egyedül vállalkozik majd a közel-keleti rendteremtésre - mint láttuk, szimbolikus segítségre persze számíthat. Ám a háború árát az Egyesült Államok semmiképp sem lesz hajlandó megfizetni. A rekonstrukcióét sem. A cechet az arab államoknak kell majd állniuk, vagy azon cégeknek, amelyek már most igyekeznek az eljövendő iraki - vagy egyéb - vezetésnél, azaz Szaddám ellenzékénél megerősíteni pozícióikat. Bár e pillanatban leosztottnak látszik az iraki olajkártya (a francia TotalFinaElf, az orosz Lukoil és a kínai CNPC jelentős koncessziókra tett szert, Oroszország pedig közel ötvenmilliárd dolláros gazdasági megállapodást kötött Bagdaddal), néhány amerikai cég (Exxon Mobil, Chevron Texaco) - a Szaddám utáni időkre tartogatván ajánlatát - késznek mutatkozik egy 100 milliárdos iraki kőolajipari rekonstrukcióra, így gondolván kiszorítani a rivális francia, orosz és kínai cégeket. Márpedig ezt - a nyertes háborúval a hátuk mögött - majd gondtalanul megtehetik. A haszonból Amerikának jut is, marad is.
Más kérdés, hogy a békét Amerika egyedül nem nyerheti meg. Az arab világ "átalakítása", a politikai és gazdasági rendszerek teljes cseréje csak azoknak a szövetségeseknek a segítségével történhet, akik bizonyítottan eltökélt demokraták és akik súlyos problémaként kényszerülnek máris megélni az iszlám szélsőségesek jelentette kihívást. E szerepkör nyilvánvalóan elsősorban az Európai Unióra illenék, ám az EU eme "érintettségek" közül egyelőre egyiket sem látszik elfogadni. A hosszú választási kampányok közepette időnként túlságosan is fontossá válik Európa jobboldali alvilágának antiszemitizmusa vagy a baloldali arabbarát hisztéria, s eközben elvész a nagyhatalmi jelleghez oly nélkülözhetetlen geopolitikai horizont. Ám ha az EU túljut a pillanatnyilag minden energiáját lekötő bővítési turnuson, előbb-utóbb elérkezik az idő újragondolni a transzatlanti viszony közel-keleti következményeit is. Ekkor mód nyílhat arra, hogy Magyarország és a többi új tag, amelyeket egyelőre nem jellemzi a kontinens nyugati felén oly otthonos Amerika-szkepticizmus, hallassák hangjukat annak érdekében, hogy az EU ne késse le végérvényesen a közel-keleti csatlakozást.
László Ádám
