Németország: Ha én Schröder lennék

szerző
Schauschitz Attila
publikálva
2002/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Hát csinálja, aki jobban tudja!" - csapott a kancellár az asztalra, mikor már túl sok lett a javaslat, a huzavona, a beszéd összevissza. A mondat szárnyra kelt, a média elkapta, felfújta, szajkózta, s lett kis ijedelem, hogy tényleg lemond.

Igazán ideges persze akkor lett a kancellár, amikor elolvasta a legújabb felméréseket, hogy tudniillik már harmincszázaléknyi sincs az a német, aki a szociáldemokraták pártját fogja. Ily csapnivaló eredményt egyetlen vezető német kormánypártnak sem sikerült ez idáig felmutatnia.

Az asszony, aki kavar

Egy olyan kis túl vékony, túl szőke és - brrrr - túl energikus nő. ´ perelte be a hírügynökséget, amelyik azt találta írni, hogy férje, a kancellár festi a haját. Pedig a kancellár megmondta, hogy nem. Fel is lépett a fodrász mint tanú. Ez a jó asszony most megint úgy érezte, bántják az urát. Mert most meg Oscar Lafontaine, az SPD ´98-ban hirtelen kisemmizett korábbi elnöke és kancellárjelöltje, akinek a szíve - azóta írt könyvének címe szerint - továbbra is "a baloldalon dobog", úgy nyilatkozott, hogy nemcsak a haj nem igazi, hanem a Schröder sem a Schröder, hanem a Brüning.

Hogy ez mekkora hülyeség, ahhoz tudni kell, ki volt Brüning: Brüning 1930-ban lett kancellár, és takarékossági politikájával deflációba taszította az amúgy is a szakadék szélén tántorgó weimari köztársaságot. A munkanélküliséget hatmillióra és a nyomorkonyhák előtti sorokat végtelenre duzzasztó "éhségkancellárt" úgy tartják számon, hogy ő juttatta hatalomra Hitlert.

A kis szőke nő, akit ráadásul Doris Schröder-Köpfnek, tehát lényegében Köpfnek hívnak (ami egyszerűen bután hangzik), erősen felemelte szavát a hasonlat ellen, aminek következménye - gyors felejtés helyett - az lett, hogy Lafontaine téziséről vita indult: lehet, hogy tényleg?

Az igazság ezzel szemben

az, hogy Németország már régóta a társadalmi béke és ezzel összefüggésben a szakszervezeti hatalom csapdájába szorult. Mert a társadalmi béke olyan Németországban, mint Indiában a tehén. Ami azonban a nemzetgazdaságok korában még német modell lehetett, az amerikai mintára szabályozott világgazdaságban egyre csak fúj ki, aztán kapkodja a levegőt.

Abszurd, de jellemző helyzet. Mindenki - mindenki, aki olvassa a szakértői elemzéseket - tudja, mit kéne tenni. Csak ha mondjuk nem szabadon lebegő újságíró, hanem bérből és fizetésből élő vagyok, aligha örülnék, hogy a több mint négymillió munkanélküli számának csökkentéséhez kegyetlenül le kellene törni az alsó bérkorlátokat, és ezzel intézményesen a szakszervezeti hatalmat, ha pedig munkanélküli, az bántana, hogy az eddigi segélynél alacsonyabb bérért lennék kényszerítve munkára. Ha nyugdíj előtt állnék, elszomorodnék: miért gondoskodjam öregkoromról a kötelező nyugdíjjárulék mellett immár magánszorgalomból is? Ha pedig az egészségem jut eszembe, fölháborítana, hogy ezentúl csak alapellátás járna, s ha ugyanúgy akarok kúrázni, mint eddig, külön kellene fizetnem. A föld művelőjeként is izgatottan tiltakoznék eddig szinte alanyi jogon járó támogatásom csökkentése ellen - bár ettől az egész Európa nyakán élősködő francia paraszt harciasságának köszönhetően mostanában nem kell tartanom.

De legyek most Schröder,

mindegy, hogy festetem a hajam, vagy sem, csak Brüning ne legyek. ´sszel voltak a választások, de már az év elején láttam, hogy nagyon rosszul állok. Aztán jött a tavasz, a nyár, és még mindig roszszul álltam. És akkor jött az árvíz, hál´ istennek, mert megmutathattam - milyen erős kép voltam megrendülten a kamerák kereszttüzében, víztől ostromlott gátakon -, hogy tettre kész vagyok. Ami még mindig kevés lett volna, de megint szerencsémre jött Bush is, én pedig felismertem, hogy a velejéig elpacifistásodott, inkább csak élveteg és henye életmódra hajló, a demokrácia fényes közel-keleti jövőjével mit sem törődő németeknek nyugodtan mondhatom: ENSZ-szel vagy a nélkül, de mi nem megyünk háborúba Irak ellen. Közben persze tudom: e békés nép igazából nem a konjunktúra leállása vagy a négymillió munkanélküli miatt, hanem az euró (németül tudóknak: "teuro") utáni áremelkedés miatt volt igazán haragos; ezen azonban már nem lehetett változtatni.

Egyet viszont semmiképpen sem volt szabad a választások előtt mondanom: hogy pénzügyileg nagyon szarul állunk. S ha nyerünk, nagyon megizzadunk, kapkodunk összevissza, hogy betömjük a költségvetésen tátongó lyukakat. Sunyítanom kellett Brüsszel felé is, bárha világos volt, idén nem lesz semmi a maastrichti három százalékból. Errefel most szívja magát az ellenzék, hogy a választások előtt túl sokat hazudtam, s állítsunk fel parlamenti vizsgálóbizottságot, mely kiderítené a szavazók tudatos megtévesztését.

De akárhogy is, ha hajszállal, de nyertem, talán leginkább azért, mert a németek, főleg az északi protestánsok és a keleti hitetlenek betartották az íratlan parancsot: "Egy bajor ne legyen kancellár Németországban!"

Mármost

a hazugság

sokszor érthető, de sohasem szép. S ha minden kormány próbálkozik is vele, a helyzettől függ, elnézik-e neki. Bár ha előtte sumákoltam, most ne csodálkozzak, ha senki nem örül neki, hogy jövőre, mivel a nyugdíj- és a betegbiztosítási járulék, bizonyos áruk forgalmi adója, a részvények és ingatlanok nyereségadója, s még ki tudja, mi minden emelkedik, összesen 26 milliárd euróval többet húznak ki a dolgozók zsebéből, mint eddig.

Ez az az eset, előfordul néha ilyesmi, hogy ami fáj a népnek, rossz a gazdaságnak is. Igaz ugyan, amit mondok: világméretű pangásban csak az Úristen tudna konjunktúrát teremteni Németországban, de mit mondhatok arra, ha a hat vezető kutatóintézet kiszámolja: abból a csöppnyi egy-másfél százalékos növekedésből, ami jövőre várható, fél százalékot levesz az általam folytatott gazdaságpolitika, az, hogy visszaesés idején növelem a társadalombiztosítási és adóterheket.

És nem úgy van, hogy ne lenne alternatíva. Most még lehetne, mert nekem, Schrödernek, lenne még négy évem előre menekülni. Súlyosan liberalizálni a munkaerőpiacot és az egészségbiztosítást, erősen csökkenteni a szociális kiadásokat, mégsem elhalasztani az árvízkárok miatt a jövő évi adócsökkentést, hiszen azt írja nekem a szakértői tanács: "Az állam részesedése az összgazdasági eredményből olyan mértéket ért el, ami csak nehezen egyeztethető össze a piacgazdasági renddel." Amivel arra céloznak, hogy a németek által létrehozott minden egyes euróból 50 cent az állam zsebébe kerül. A közgazdász professzoroknak persze, akik csak ajánlgatnak és könynyen beszélnek, nem kell nap mint nap szakszervezeti vezérek szemrehányó tekintete elől kapdosni az enyémet, lesni kedvét a pártomban és frakciómban ülő szakszervezeti funkcionáriusoknak és lobbistáknak - csupán néhány fős parlamenti többség mellett. Így viszont hízelegnem és alkudoznom kell, hogy a szakszervezet engedélyezzen valamit a munkaerőpiac lazítását szolgáló tervezetből, amit egy általam megbízott szakértői bizottság dolgozott ki, és amiről - a választások előtt - többször azt mondtam, "egy az egyben" bevezetem. A kutatóintézetekben nem nyomulnak újabb és újabb adónövelő ötletekkel elvbarátaim, azokban nem kell szakszervezetek és munkaadók, a baloldali tradíciók és a globális gazdasági kényszerek között vergődni. Legutóbb például a vagyonadó. Hiszen egyrészt: miért ne fizessenek a gazdagok? Másrészt viszont tudjuk: a tőkés van olyan agyafúrt gazember, hogy menekítené a pénzét hanyatt-homlok külföldre. Sajnos a választások előtt túl határozottan mondtam és mondattam minisztereimmel: "adóemelések a jelenlegi konjunkturális helyzetben közgazdaságilag ésszerűtlenek", meg hogy "nem lehet számítani a betegbiztosítási járulék emelkedésére", és hogy "nem lépünk az eladósodás útjára". Ez utóbbival is az a helyzet, hogy idén még 34 milliárd euró hitelt kell felvennünk a költségvetés kiegyenlítéséhez.

Pedig tényleg szeretni kellett engem nagyon azért, amit az előző négy évben - na jó, a zöldek is szorongattak - csináltam. Figyelem: munkavállalói jogokkal ruháztam fel a prostituáltakat, házasodni engedtem a homoszexuálisokat, közép- és hosszú távra bezárattam az atomerőműveket, a kettős állampolgársággal kivégeztem a származáson alapuló honosítási jogot, adócsökkentő reformomnak pedig külföldről is csodájára jártak, jóllehet ez utóbbinál elkövettem egy akkora hibát, s ezt szívesen kenném pénzügyminiszteremre, ami 23 milliárd euróba került: a nagy részvénytársaságok, kihasználva a reform réseit, egy peták társasági adót sem fizettek az elmúlt két évben. Akkor rendült meg a gazdaságpolitikámba vetett hit, akkor támadt a kétely, ami most brutálisan igazolódni látszik.

Ha nem véd meg újra a feleségem, nem tudom, mi lesz velem.

Schauschitz Attila

(Berlin)

szerző
Schauschitz Attila
publikálva
2002/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...