Németország: Ha én Schröder lennék

  • Schauschitz Attila
  • 2002. december 19.

Külpol

"Hát csinálja, aki jobban tudja!" - csapott a kancellár az asztalra, mikor már túl sok lett a javaslat, a huzavona, a beszéd összevissza. A mondat szárnyra kelt, a média elkapta, felfújta, szajkózta, s lett kis ijedelem, hogy tényleg lemond.

Igazán ideges persze akkor lett a kancellár, amikor elolvasta a legújabb felméréseket, hogy tudniillik már harmincszázaléknyi sincs az a német, aki a szociáldemokraták pártját fogja. Ily csapnivaló eredményt egyetlen vezető német kormánypártnak sem sikerült ez idáig felmutatnia.

Az asszony, aki kavar

Egy olyan kis túl vékony, túl szőke és - brrrr - túl energikus nő. ´ perelte be a hírügynökséget, amelyik azt találta írni, hogy férje, a kancellár festi a haját. Pedig a kancellár megmondta, hogy nem. Fel is lépett a fodrász mint tanú. Ez a jó asszony most megint úgy érezte, bántják az urát. Mert most meg Oscar Lafontaine, az SPD ´98-ban hirtelen kisemmizett korábbi elnöke és kancellárjelöltje, akinek a szíve - azóta írt könyvének címe szerint - továbbra is "a baloldalon dobog", úgy nyilatkozott, hogy nemcsak a haj nem igazi, hanem a Schröder sem a Schröder, hanem a Brüning.

Hogy ez mekkora hülyeség, ahhoz tudni kell, ki volt Brüning: Brüning 1930-ban lett kancellár, és takarékossági politikájával deflációba taszította az amúgy is a szakadék szélén tántorgó weimari köztársaságot. A munkanélküliséget hatmillióra és a nyomorkonyhák előtti sorokat végtelenre duzzasztó "éhségkancellárt" úgy tartják számon, hogy ő juttatta hatalomra Hitlert.

A kis szőke nő, akit ráadásul Doris Schröder-Köpfnek, tehát lényegében Köpfnek hívnak (ami egyszerűen bután hangzik), erősen felemelte szavát a hasonlat ellen, aminek következménye - gyors felejtés helyett - az lett, hogy Lafontaine téziséről vita indult: lehet, hogy tényleg?

Az igazság ezzel szemben

az, hogy Németország már régóta a társadalmi béke és ezzel összefüggésben a szakszervezeti hatalom csapdájába szorult. Mert a társadalmi béke olyan Németországban, mint Indiában a tehén. Ami azonban a nemzetgazdaságok korában még német modell lehetett, az amerikai mintára szabályozott világgazdaságban egyre csak fúj ki, aztán kapkodja a levegőt.

Abszurd, de jellemző helyzet. Mindenki - mindenki, aki olvassa a szakértői elemzéseket - tudja, mit kéne tenni. Csak ha mondjuk nem szabadon lebegő újságíró, hanem bérből és fizetésből élő vagyok, aligha örülnék, hogy a több mint négymillió munkanélküli számának csökkentéséhez kegyetlenül le kellene törni az alsó bérkorlátokat, és ezzel intézményesen a szakszervezeti hatalmat, ha pedig munkanélküli, az bántana, hogy az eddigi segélynél alacsonyabb bérért lennék kényszerítve munkára. Ha nyugdíj előtt állnék, elszomorodnék: miért gondoskodjam öregkoromról a kötelező nyugdíjjárulék mellett immár magánszorgalomból is? Ha pedig az egészségem jut eszembe, fölháborítana, hogy ezentúl csak alapellátás járna, s ha ugyanúgy akarok kúrázni, mint eddig, külön kellene fizetnem. A föld művelőjeként is izgatottan tiltakoznék eddig szinte alanyi jogon járó támogatásom csökkentése ellen - bár ettől az egész Európa nyakán élősködő francia paraszt harciasságának köszönhetően mostanában nem kell tartanom.

De legyek most Schröder,

mindegy, hogy festetem a hajam, vagy sem, csak Brüning ne legyek. ´sszel voltak a választások, de már az év elején láttam, hogy nagyon rosszul állok. Aztán jött a tavasz, a nyár, és még mindig roszszul álltam. És akkor jött az árvíz, hál´ istennek, mert megmutathattam - milyen erős kép voltam megrendülten a kamerák kereszttüzében, víztől ostromlott gátakon -, hogy tettre kész vagyok. Ami még mindig kevés lett volna, de megint szerencsémre jött Bush is, én pedig felismertem, hogy a velejéig elpacifistásodott, inkább csak élveteg és henye életmódra hajló, a demokrácia fényes közel-keleti jövőjével mit sem törődő németeknek nyugodtan mondhatom: ENSZ-szel vagy a nélkül, de mi nem megyünk háborúba Irak ellen. Közben persze tudom: e békés nép igazából nem a konjunktúra leállása vagy a négymillió munkanélküli miatt, hanem az euró (németül tudóknak: "teuro") utáni áremelkedés miatt volt igazán haragos; ezen azonban már nem lehetett változtatni.

Egyet viszont semmiképpen sem volt szabad a választások előtt mondanom: hogy pénzügyileg nagyon szarul állunk. S ha nyerünk, nagyon megizzadunk, kapkodunk összevissza, hogy betömjük a költségvetésen tátongó lyukakat. Sunyítanom kellett Brüsszel felé is, bárha világos volt, idén nem lesz semmi a maastrichti három százalékból. Errefel most szívja magát az ellenzék, hogy a választások előtt túl sokat hazudtam, s állítsunk fel parlamenti vizsgálóbizottságot, mely kiderítené a szavazók tudatos megtévesztését.

De akárhogy is, ha hajszállal, de nyertem, talán leginkább azért, mert a németek, főleg az északi protestánsok és a keleti hitetlenek betartották az íratlan parancsot: "Egy bajor ne legyen kancellár Németországban!"

Mármost

a hazugság

sokszor érthető, de sohasem szép. S ha minden kormány próbálkozik is vele, a helyzettől függ, elnézik-e neki. Bár ha előtte sumákoltam, most ne csodálkozzak, ha senki nem örül neki, hogy jövőre, mivel a nyugdíj- és a betegbiztosítási járulék, bizonyos áruk forgalmi adója, a részvények és ingatlanok nyereségadója, s még ki tudja, mi minden emelkedik, összesen 26 milliárd euróval többet húznak ki a dolgozók zsebéből, mint eddig.

Ez az az eset, előfordul néha ilyesmi, hogy ami fáj a népnek, rossz a gazdaságnak is. Igaz ugyan, amit mondok: világméretű pangásban csak az Úristen tudna konjunktúrát teremteni Németországban, de mit mondhatok arra, ha a hat vezető kutatóintézet kiszámolja: abból a csöppnyi egy-másfél százalékos növekedésből, ami jövőre várható, fél százalékot levesz az általam folytatott gazdaságpolitika, az, hogy visszaesés idején növelem a társadalombiztosítási és adóterheket.

És nem úgy van, hogy ne lenne alternatíva. Most még lehetne, mert nekem, Schrödernek, lenne még négy évem előre menekülni. Súlyosan liberalizálni a munkaerőpiacot és az egészségbiztosítást, erősen csökkenteni a szociális kiadásokat, mégsem elhalasztani az árvízkárok miatt a jövő évi adócsökkentést, hiszen azt írja nekem a szakértői tanács: "Az állam részesedése az összgazdasági eredményből olyan mértéket ért el, ami csak nehezen egyeztethető össze a piacgazdasági renddel." Amivel arra céloznak, hogy a németek által létrehozott minden egyes euróból 50 cent az állam zsebébe kerül. A közgazdász professzoroknak persze, akik csak ajánlgatnak és könynyen beszélnek, nem kell nap mint nap szakszervezeti vezérek szemrehányó tekintete elől kapdosni az enyémet, lesni kedvét a pártomban és frakciómban ülő szakszervezeti funkcionáriusoknak és lobbistáknak - csupán néhány fős parlamenti többség mellett. Így viszont hízelegnem és alkudoznom kell, hogy a szakszervezet engedélyezzen valamit a munkaerőpiac lazítását szolgáló tervezetből, amit egy általam megbízott szakértői bizottság dolgozott ki, és amiről - a választások előtt - többször azt mondtam, "egy az egyben" bevezetem. A kutatóintézetekben nem nyomulnak újabb és újabb adónövelő ötletekkel elvbarátaim, azokban nem kell szakszervezetek és munkaadók, a baloldali tradíciók és a globális gazdasági kényszerek között vergődni. Legutóbb például a vagyonadó. Hiszen egyrészt: miért ne fizessenek a gazdagok? Másrészt viszont tudjuk: a tőkés van olyan agyafúrt gazember, hogy menekítené a pénzét hanyatt-homlok külföldre. Sajnos a választások előtt túl határozottan mondtam és mondattam minisztereimmel: "adóemelések a jelenlegi konjunkturális helyzetben közgazdaságilag ésszerűtlenek", meg hogy "nem lehet számítani a betegbiztosítási járulék emelkedésére", és hogy "nem lépünk az eladósodás útjára". Ez utóbbival is az a helyzet, hogy idén még 34 milliárd euró hitelt kell felvennünk a költségvetés kiegyenlítéséhez.

Pedig tényleg szeretni kellett engem nagyon azért, amit az előző négy évben - na jó, a zöldek is szorongattak - csináltam. Figyelem: munkavállalói jogokkal ruháztam fel a prostituáltakat, házasodni engedtem a homoszexuálisokat, közép- és hosszú távra bezárattam az atomerőműveket, a kettős állampolgársággal kivégeztem a származáson alapuló honosítási jogot, adócsökkentő reformomnak pedig külföldről is csodájára jártak, jóllehet ez utóbbinál elkövettem egy akkora hibát, s ezt szívesen kenném pénzügyminiszteremre, ami 23 milliárd euróba került: a nagy részvénytársaságok, kihasználva a reform réseit, egy peták társasági adót sem fizettek az elmúlt két évben. Akkor rendült meg a gazdaságpolitikámba vetett hit, akkor támadt a kétely, ami most brutálisan igazolódni látszik.

Ha nem véd meg újra a feleségem, nem tudom, mi lesz velem.

Schauschitz Attila

(Berlin)

Figyelmébe ajánljuk

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.