A nagy nyitott kérdés az volt, kogy ki lesz a republikánus jelölt helyettes jelöltje. A hét végén, közvetlenül a párt konvenciója, vagyis jelölőmajálisa előtt aztán bizonyos lett: nem nagyon szenvedheti, de mégiscsak Jack Kempet választotta maga mellé Dole, ha már az Öböl-háborús Colin Powell tábornokot nem tudta megnyerni.
Jelöltjelölés
Az utóbbi hozta volna a nagyobb győzelmi esélyeket (közvélemény-kutatás), de azért Kemp népszerűsége sem állt rosszul, és őt is, mint a nyugalmazott tábornokot, karizmatikusnak mondják, mert sportoló, irányító játékos volt évekig (azt játszotta, amit Amerikában futballnak hívnak, ahol újra és újra valaki hirtelen rohanni kezd riadalmat keltő öltözékben, és szorongat valami tojásdad szerkezetet a hóna alatt). Mert Dole-hoz képest mégiscsak.
Négy éve még egyenesen elnökjelölt-befutónak tervezték pártjában a mostani választásokra, aztán úgy döntött, hogy egy másik elnökjelölt-jelölt, a sajtómágnás Steve Forbes mellé áll, Forbes aztán villámgyorsan visszalépett, Kemp pedig szinte belenyugodott, hogy jó lesz ő azért tekintélyes háttérembernek is. A hírneve republikánus körökben jó is meg rossz is, ahonnan nézik, úgy. Nem állítják róla kifejezetten, hogy szívesen elálldogál mások árnyékában, de ez azzal is jár, hogy meggyőződésből, igaza megrendíthetetlen tudatában foglal liberális módon állást. Miközben gazdasági téren a növekedéspártiak csatára, társadalmi törekvéseinek egyik központi eleme a kisebbségek pozitív, vagyis támogató megkülönböztetése. Ez így együtt végül is különleges vonulat a republikánusoknál, úgyhogy Bob Dole mindenképpen jól választott, Kemp csak növelheti az esélyeit.
Mégiscsak értékek
Ebben a szellemben kezdődött a hét elején a republikánus konvenció, amiről a tévében csak ezek a kínos és idegesítő képek látszanak, a sok ostoba művigyor - megannyi fogászati mestermű -, az idétlen feliratos kalapok, a fékevesztett önbizalom, végül pedig a jelölt, aki veri a pultot és előskandál, hogyaszongya, Dole-Kemp-Dole-Kemp-Dole-Kemp. És akkor az embernek borsódzik a háta, nem gondol, de nem is lehet képes gondolni rá, hogy a hülyeség masszív felszíne alatt mégiscsak ott van az ezredvégi amerikai demokrácia, és az átélésben lehet talán valami igazi is.
Akárhogy mediatizálódik is, kalkulál és szakszerűsödik az egész elnökválasztási folyamat, mégiscsak értékek összecsapásáról van szó, a pártokon belül legalább annyira, mint közöttük. A republikánusok táborában legfeljebb taktikai ideiglenességgel kibékíthető, térített hitű moralisták viaskodnak egy szabadelvűbb táborral, s mindkét oldalnak megvannak az egyforma hevességű mérsékeltjei és szélsőségesei, akik szüntelen vitában állnak az abortusz, a szegénység, az adók, az állami juttatások, a bűnözés, a válás, a homoszexuálisok házassága kérdésében - vagyis lényegében a szabadság fogalmát próbálják a maguk módján és eszközeivel meghatározni.
Segélyezéskultúra
Õk kezdeményezték azokat az intézkedéseket is, amelyekre a hónap elején végül Clinton elnök is áldását adta, és amelyek tovább lazítanak egy nyugat-európai mércével mérve laza szövésű, de hat évtized óta valamennyire mégiscsak bevált szociális hálót. A szociális gondok viselésére Roosevelt New Dealjével bevezetett intézkedések visszafogása végül is az egyes államok szintjén körvonalazódik majd, hiszen itt kell kikísérletezni annak a módját, hogyan lehet a munka világába integrálni olyan embereket, akiknek egész életformája, kultúrája egyetlen tény köré épült. Nevezetesen, hogy szociális segélyezettek.
Ez már csak azért sem lesz könnyű, mert nem világos, honnan teremnek majd a munkahelyek. Nincs ugyan túlfeszítve a munkapiac (hat százalék alatt van a munkanélküliség), de a segélyezettek túl sokan vannak ahhoz, hogy mindenkinek jusson a rossz állásokból, a jobbakhoz viszont képesítésük nincs.
A mostani változások közül az a legsúlyosabb, hogy a segély ezentúl mindenkinek csak élete öt évén keresztül jár, ezen belül egyhuzamban két évig. A lányanyák szociális járandósága akár háromnegyedére is csökkenhet, ha nem működnek együtt kellő lelkesedéssel az apa felkutatásában, kijelölésében. Mindez az egyik olvasatban belekényszeríti a társadalomba, a többség által normálisnak minősített magatartásba a peremre szorultakat. A másik olvasatban csak olcsó, álszent és palifogó választási húzása volt az elnöknek, hogy pont most jelentette be - kétrendbeli ellenszegülés után -, hogy rábólint a szigorító rendelkezésekre. Hiszen (az utóbbi olvasatban) nyilvánvaló, hogy a lépés népszerű lesz a középrétegeknél, márpedig népesség-beli arányuknál fogva a választást ezek döntik el.
Ezekre az érvekre persze Clinton nyugodtan vállat vonhat, hogy hiszen már megválasztásakor megmondta: azt a szociális gondoskodást, amit eddig így hívtak, meg akarja szüntetni. Ami persze nem feltétlenül jelent kisebb központi kiadásokat, úgyhogy az átlag-adófizető, aki szerint nehogymá´ az ő adójából finanszírozzák a drogos nigger boltitolvajt, végül is hoppon marad.
Nem kínos
Annyit előre meg lehet mondani, nem többet, hogy sokáig lesz még kérdéses, többet árt-e a szigorítás, vagy többet használ. A károk talán valamivel előbb látszanak majd, hiszen sokan csúsznak hirtelen még lejjebb, tovább fokozódnak a szociális feszítőerők. Az előnyök - az esetleges jótékony elmozdulás a szociális kérdés eltehetetlenedő, megmerevedett kezelési módjától új ötletek, emberre, helyre szabottabb új kísérletek, programok felé - hosszú távúak, úgyhogy a számító megalkuvás vádja legalábbis elsietett. Egy dolog viszont biztos, hogy erős adut ütött ki Clinton a republikánusok és a Perot-pártiak kezéből. Az pedig egyenesen tény, hogy az eredeti szociális gondviselést egy másik Amerikára találták ki, ahol mindenki menekülni igyekszik a segélyezettség szégyenteljes kínosságából a tisztes szorgalmatosságba. Ma viszont segélyért folyamodik, aki csak teheti, kevesebb a restelkedés, több a visszaélés.
A balhét pedig most már vigyék el a szövetségi államok. Van, ahol éppenhogy a szociális rendszer erősítésén gondolkodnak, másutt, ahol nem a gazdasági körülményeket, hanem a rosszéletűséget tekintik minden bajok okának, új és új szigorítások lesznek. Vannak, akik már egyenesen a szegények népvándorlását vizionálják, vagyishogy a nagyvonalú államokon egyre súlyosabb lesz a teher, így pedig a fukarabbaknak lesz aztán igazságtalanul igazuk.
Így együtt
Dole-nak is be kellett jelentenie valami radikálisat - ő elsősorban adócsökkentési elképzelésekkel állt elő, és nem korlátozta magát. Három év alatt tizenöt százalékos mérséklés, mármint ha ő nyer, plusz három és fél százalékos gazdasági növekedés plusz adóreform plusz kiegyensúlyozott büdzsé. Csak éppen kérdéses, hogy ez így együtt megy-e, és hogy a növekedési előrejelzés tartható-e (szakértők szerint nem, különös tekintettel arra, hogy a republikánus elnök az elsietett kiadáslefaragási ígéretektől mindenesetre óvakodott). Úgy mondják, hogy Dole programját az amerikai emberek inkább gyanúperlik, mint támogatják, kampánytrükknek sejdítik (közvélemény-kutatás).
Mindez szinte érdektelenné teszi a Ross Perot-féle Reform Párt programját, amelynek tengelyében a két igazi ellenfél már említett döntései-szándékai állnak. Perot négy évvel ezelőtt - az örök kétpólusosságba szinte berobbanva - majdnem húszszázaléknyi elnökválasztási szavazatot kapott. Most ennek a felére becslik a szavazótáborát, amely még össze sem állt, máris megosztott. Hiszen ez a párt is a legkülönfélébb értékkombinációknak a huzakodása-kavargása. Maga az elnökjelölt személye is csak ezen a hétvégén lesz biztos, bár minden valószínűség szerint Ross Perot lesz a neve. Ellenfele, az eredetileg demokrata Richard Lamm elsősorban szabadkereskedelmi nézeteivel áll szemben a protekcionista milliárdos pártalapítóval.
Clinton most népszerűbb, mint Dole (közvélemény-kutatás), de húszszázalékos előnye a felére csökkent, és minden lehet még. Kezdődik a meccs.
- kyt -
