Az persze nem véletlen, hogy a rakétavédelmi rendszert épp most kezdte forszírozni az amerikai kormányzat. (A korábbi nagy vetélytárs Oroszországon lassan a regionális nagyhatalmi ruha is lötyög; a gazdasági óriás Európai Unió - minden törekvése ellenére - láthatóan továbbra is csak szavakban vetkőzte le politikai törpeségét; a jövőbeli nagy ellenfél, Kína is csupán keresi méretes cipőjét a nagy világpolitikai entrée-hoz.) Vagyis egy olyan időszakban, amikor látszólag (már és még) minden feltétel adott ahhoz, hogy az Egyesült Államok kísérletet tegyen világhegemóniájának meghosszabbítására. Az MD-történet ugyanis elsősorban erről szól, méghozzá meglepően ügyes amerikai érvekkel alátámasztva.
Első ránézésre aligha vitatható Amerikának az a joga, hogy saját (és szövetségesei) védelme érdekében - ha teheti - kitaláljon és megvalósítson egy olyan "szuperketyerét", amely
elméletileg sebezhetetlenné
teszi területét (sőt: esetleg szerte a világban buzgólkodó katonáit is) a véletlenül vagy szándékosan feléjük tartó atomtöltetekkel felszerelt ballisztikus rakétákkal szemben. Különösen szerencsés pedig, ha ez a szerkezet - miként azt Washingtonban állítják -, szakítva a hidegháborús logikával, kifejezetten védelmi jellegű, egyoldalú amerikai leszereléssel párosul, ráadásul megvalósítása Red Bullként hathat az utóbbi időben nem éppen szárnyaló amerikai gazdaságra is. Miként nehezen támadható a Bush-adminisztrációnak azon érve is, mely szerint az a nemzetközi megállapodás (nevezetesen a kölcsönös nukleáris elrettentés hatékonyságát fenntartó és biztosító 1972-es szovjet-amerikai ABM-szerződés), amelyet megsértene a tartalmát tekintve egyébként cseppet sem új washingtoni projekt, a bipoláris világrend bukásával együtt okafogyottá vált. Meg különben is - teszik hozzá a Fehér Házban -, az amerikai rakétavédelmi rendszer már technológiai korlátai miatt (ti. az MD a jelenlegi tervek szerint csupán néhány tucat rakéta ellen működik majd biztonságosan) sem veszélyeztethetné az orosz atomelrettentés hatékonyságát, ha már a START-2 ratifikálását évek óta halogató moszkvai héják képtelenek szakítani az atomelrettentés ósdi szemléletével. A valódi kihívást ugyanis valamennyi amerikai előrejelzés szerint (CIA, Pentagon, a különböző irányultságú think-thankek stb.) ma elsősorban azok a "lator államok" (rogue states) jelentik, amelyek nem tagjai egyetlen atomrezsimnek sem, viszont csendes magányukban jó kertészként szépítik és csinosítják Washingtonnak szánt bombáikat és rakétáikat. (A Washington által leggyakrabban emlegetett "latrok": Észak-Korea, Irak, Líbia és Irán.) S végül az Egyesült Államokban valahogy nem nagyon akarnak megfeledkezni arról sem, hogy a "lator államok" kertészei többségének egykor éppen az amerikai rakétavédelmi ernyő ellen leghangosabban tiltakozók (Oroszország és Kína) szállították a ma szárba szökő rakéták palántáit. Ez utóbbi mozzanat ma különösen kínossá és kérdésessé teszi az ellenzőknek még azokat az érveit is, amelyek egyébként megfontolásra lennének érdemesek.
Kezdjük a végén:
kik ellen épülne
a rakétavédelmi csodaernyő? Bár ma 34 ország rendelkezik ballisztikus rakétákkal, ezek közül csupán 11-nek van, illetve lehet a közeljövőben 1000 kilométernél s mindössze 9-nek 3000 kilométernél messzebb hordó ballisztikus csúzlija. Arra, hogy ezekre atomtöltetet is szereljen, jelenleg, illetve az elkövetkezendő tíz évben csak 8 ország lesz képes: az atomklub öt nagyhatalma (USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína), valamint India, Pakisztán, Észak-Korea és Irán. Vagyis a "lator államok" közül csupán kettőnek van potenciálisan esélye arra, hogy messzehordóval fenyegesse a békés Amerikát. A többiek - ha akarják - kofferben viszik majd be az atomtöltetet az államokba, ami ellen a legszerényebb becslések szerint is közel 60 milliárd dollárnyira taksált ernyő vajmi keveset ér.
Ha valaki mégsem vállalkozna a terror-turizmus ez utóbbi formájára, ám mégis oda kívánna pörkölni Washingtonnak, annak bizony komoly erőfeszítéseket kell majd tennie, hiszen jelenleg - saját bevallása szerint - mindössze Oroszország és Franciaország rendelkezik annyi rakétával és nukleáris töltettel, hogy szaturálja (telítse) az amerikai ernyőt. Ez pedig az jelenti, hogy elméletileg még Kínának, Indiának és Pakisztánnak is gyürkőznie kell majd, ha talpon akar maradni a (Washington által gerjesztett) fegyverkezési versenyben - állítják az MD kritikusai. Ez a versengés pedig óhatatlanul regionális instabilitáshoz vezet majd az olyan kényes területi vitákkal terhelt térségekben, mint Dél- és Délkelet-Ázsia vagy az állandó konfliktusoktól hangos, olajos Közép- és Közel-Kelet. Nem véletlen tehát, hogy az MD még azokban a potenciális kedvezményezett országokban sem örvend osztatlan sikernek - hogy ne fogalmazzunk erősebben -, mint Dél-Korea vagy Japán.
A kitörő lelkesedéstől erősen távol álló vélemények fogalmazódtak meg Washington európai szövetségeseinek körében is, akik azonban végül várhatóan ehhez a pirulához is kénytelenek lesznek jó képet vágni. A korábbiakban említett okok mellett Európának komoly személetbeli fenntartásai is vannak az MD-tervvel szemben. Nemcsak abban az értelemben, hogy kevésbé érzik konkrét veszélynek a "latrok" agresszív fellépését, de abból a szempontból is, hogy a Washington által javasolt megoldás - a domesztikálás párbeszédre alapozott módszereit előtérbe helyező európaiak szerint - jóval több kockázatot rejt magában, mint amekkora hozadéka lehet. Mindezek azonban eltörpülnek azok mellett a veszélyek mellett, amiket az MD-nek már a puszta emlegetése is jelent az aktuális európai törekvésekre nézve. A terv ugyanis már jelenlegi, csupán nagyjából körvonalazott és a lényegi kérdéseket tisztázatlanul hagyó (például ki és hány "kisketyerét" kap majd a "nagyketyeréből") formájában is erősen megosztja az "európai barátokat és szövetségeseket", most nem is beszélve arról a várható, nem túl európai stílusú, nemzetállami tülekedésről, amikor a tervhez kapcsolódó szerződésekért kell majd harcba indulni.
Az MD ugyanis - akár megvalósul, akár nem - kétségkívül tovább növeli majd az Egyesült Államok és holdudvara, illetve a világ többi része közötti technológiai szakadékot, ami felettébb kínosan érintheti azokat a fejlett országokat is, amelyek kuruckodásuk folytán esetleg kimaradnak az MD által kínált high-tech-buliból. A rakétavédelmi rendszer ugyanis nem csupán, sőt jelenleg nem is elsősorban a "latrok" atomtámadásainak elhárításáról szól, hanem hatalmas, a jövőbeni stratégiai fölényt megalapozó katonai és civil kutatás-fejlesztési támogatásokról, valamint óriási Földre és űrbe telepített szemekről és fülekről. És az Echelon-affér óta ez utóbbira - mint tudjuk - igen érzékenyek még a barátok és szövetségesek is.
Sőt különösen ők.
Tálas-Vincze
