Hiába nagy a baj, az argentinok még mindig
rettegnek
a politikai stabilitás megrendülésétől, amely középtávú történelmi tapasztalataik szerint könnyen katonai diktatúrához vezet - ámbár talán remélni lehet, hogy ez ma már mégsem következhetne be. Rettegnek továbbá a hiperinflációtól, amely nem is olyan régen, Raúl Alfonsín elnöksége idején egészen látványos, Guinness-rekord jellegű arányszámokban jelentkezett.
Argentína gazdasága igazából már évtizedek óta nincs rendben. Hol vannak már azok az idők, amikor - igaz, még a II. világháború előtt - Franciaországgal, Kanadával állt egy gazdasági szinten az ország! Tulajdonképpen nincs egyértelmű magyarázat a csődközeli helyzetre, amelyet csak súlyosbít, hogy a Nemzetközi Valutaalap egyre kedvetlenebbül csöpögteti az aktuális kölcsönrészeket, amelyek egy korábbi megállapodás alapján válnak esedékessé, de csak feltételesen. Van, aki abban látja a bajok okát, hogy a gazdasági vezetés konokul ragaszkodik a peso-dollár egy az egyhez átváltási arányához, amit mesterségesen tart fenn, egyre rontva az argentin export versenyképességét a fontosabb külpiacokon. Ilyen például Brazília, ahol a nyáron leértékelték a nemzeti valutát, és ehhez képest az argentinoké már igencsak túlértékelt. Ebben az összefüggésben azonban az is az igazsághoz tartozik, hogy a modernizálódó iparágak - például a vegyipar, de a borászat is - képesek voltak növelni a kivitelüket.
Van, aki a tőke menekülését kárhoztatja, és való igaz, hogy csak júliusban és augusztusban nyolcmilliárd dollár szívódott fel a bankszámlákról - ezzel függ össze az említett pénzfelvételi korlátozás. A nemzetközi közmegegyezés szerint Menem volt elnök, aki ellen jelenleg illegális fegyverkereskedelmi ügyek miatt folyik bírósági eljárás, a kilencvenes évek második felében már lemondott a gazdaság élénkítésével kapcsolatos elképzelései továbbviteléről, miután ezek első hivatali időszakában jelentős gazdasági fellendülést hoztak. Ekkor kúszott fel az államadósság a nemzeti össztermék értékének az ötven százalékáig. De sokan inkább a jelenlegi elnök, Fernand de la Rúa kormányának következetlen, cikcakkos gazdaságpolitikáját hibáztatják. És van még egy további, távolról sem kevésbé fontos magyarázat - ez pedig a
világpiaci hatások
összessége, mindenekelőtt a mezőgazdasági termékek csökkenő ára, és az e termékek kivitelét nehezítő védővámok a fejlett országok potenciális felvevőpiacain.
És sorolhatnánk tovább, megemlítve a - részben informális - szociális védőhálót, amelyet a tartományi költségvetések tartanak fenn. Az ország szegényebb északi területein a lakosság jelentős része lényegében a tartományi fizetési listáról jut jövedelemhez, ami szép dolog, csak éppen még zavarosabbá teszi a rendszert, kaput nyit a korrupciónak, amely mértékéről a legkülönbözőbb nézetek vannak forgalomban, és ezek szélsőséges esetben szinte kizárólag itt látják azt a titkos süllyesztőt, amelyen keresztül elfolynak az állami pénzek.
A Nemzetközi Valutaalap is argentinai segélycsomagja egyik alapfeltételeként jelölte meg a tartományoknak juttatott központi pénzek nagymértékű csökkentését. Ez azért okozott nehézséget, mert éppen a legtöbb pénzt felemésztő, népes tartományok a peronista ellenzék irányítása alatt állnak. Ehhez képest egyenesen tiszteletre méltó, hogy valamikor november közepén megtörtént az áttörés: a tartományok - legalábbis többségükben - fogcsikorgatva bár, de elfogadták, hogy 13 százalékot elvesznek a támogatásaikból. Ennek fejében azt ígérte a kormány, hogy segítséget nyújt banki adósságaik átütemezésében, ami a másik oldalon csökkenti a kiadásaikat.
Csakhogy
lehet, hogy már késő
- a csökkenő termelés és fogyasztás következtében egyre kisebbek az adóbevételek is. November első felében például nem kevesebb mint 17 százalékkal a tavalyi azonos időszakhoz képest.
Argentína most további szükségintézkedések bejelentésére vár, ugyanis december folyamán kilencszázmillió dollárnyi adósságot mindenképpen törlesztenie kell a kormánynak. Ez még ment is volna, ha a valutaalap lecsengeti a mostanra remélt 1,3 milliárdot. Az IMF azonban elégedetlen az eddigi intézkedések eredményével. Lehet, hogy az új korlátozások bevezetésével - a magánszférának nyújtott adókedvezmények megszüntetését rebesgetik - sikerül majd kisírni a pénzt, ami azért is fontos lenne, mert a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank ehhez köti egy további, 1,1 milliárdos kölcsön folyósítását.
De vannak, akik úgy látják, hogy előbb-utóbb nem lesz más megoldás, mint átállni a dollárra mint nemzeti fizetőeszközre - egy az egyhez vagy ennél valamivel gyengébb átváltási arányban. A kérdésben a kormány egyelőre hevesen cáfol, de más, hosszú távú megoldás nem tűnik fel a láthatáron.
- kovácsy -
