Jörg Haider mostanában Ausztria szomszédait kóstolgatja. Miközben Schüssel kancellár már-már megegyezett Zeman cseh kormányfővel a temelíni atomerőmű vitájában, Haider aláírásgyűjtést kezdeményezett Csehország EU-tagsága ellen, amennyiben a csehek nem állítják le az építést (Zeman a múlt héten idiótáknak nevezte az aláírók eddig mintegy egymilliós tömegét). De Haider nem csak északi viszonylatban viszi előbbre a közép-európai kis népek nagy barátságát.Amúlt év végén "Viva Slovenja" firkák jelentek meg néhány karintiai helységnévtáblán. A szlovén kisebbség vezetői felháborodva közölték: nagynémet provokáció lehet a dolog mögött, hiszen az ő nyelvükön a viva szó nem is létezik, Szlovéniából pedig még vendül sem hiányozhat az i betű. (Nem mintha németül volna olyan, hogy viva, Ausztriában a német terminus technicus erre még mindig a "Heil!".) De a táblafestészet csak része volt egy nagyobb szabású hecckampánynak: a tartomány főnöke, Jörg Haider nem evvel kezdte a mindössze 14 ezres ausztriai szlovén kisebbség szekírozását.
Pedig Haider az EU-szankciók idején még
fűt-fát ígért
a karintiai szlovén közösségnek: a már működő kétnyelvűek mellé saját szlovén óvodákat, szlovén képviselőt a tartománygyűlésbe, mi több (!), kétnyelvű helységnévtáblákat a vegyes lakosságú településeknek. Ha kamerát látott, ékes vend szavakkal üdvözölte a hajbókoló kisebbségi vezetőket. Az EU-megfigyelők távozása és a szankciók feloldása után egy ideig még kitartott a kisebbségbarát svung: 2000. október 10-én közösen celebrálták Karintia nyolcvanadik szülinapját ("Egység Európa sokféleségében"), 2001 júliusában megkezdte a napi műsorsugárzást a Radio dva, s az oldott hangulatban "tiszta német ajkú" szülők íratták gyermeküket két tannyelvű iskolába. Mi ez, ha nem etnikai sokszínűség?
Haider azóta visszasodródott régi xenofób medrébe. Tavaly tavasszal lenyomott egy rasszista választási kampányt Bécsben, kisvártatva felmelegítette régi álmát, és ujjlenyomattal felturbózott tartózkodási igazolványt akart osztogatni a (nem EU-) külföldieknek (lehetőleg sárgát), majd saját tartománya bevándorlási kvótáját tartotta volna a nullába. Nyáron visszaintett Orbán "osztrák vircsaftjára" egy "nem oda, EU"-val, ősszel népszavazásért rikkantott Temelín miatt, és a Benes-dekrétummal próbálta felhúzni a cseheket. Ezek után - biztos, ami unsicher - belengetett Kucan szlovén elnöknek is: valljál csak színt, szemüveges barátom, az AVNOJ-határozat tárgyában (egykor a jugoszláv kormányt hívták AVNOJ-nak [Jugoszlávia Antifasiszta Népi Védelmi Tanácsa]: a szerv e határozatával "törvényesítette" 1946-ban a németek kiirtását, illetve kitelepítését). Mert ő az összes kitelepített német gondját a szívén viseli. Hosszúnap körül - miután még e tavaszon szarfoltokkal bírta kapcsolatba hozni az izraelita hitközség elnökét, Ariel Muzicantot - volt pofája önmagát delegálni a soá áldozatainak kárpótlásáról szóló egyeztető tárgyalásra. Szeptember 11-e után tett néhány keresetlen megjegyzést a helyi iszlám közösségre és az arab "terrorista országokra", majd ramadánkor már muszlim imaláncot morzsolgatva csicsergett az iszlám államok követeinek fogadásán a Hotel Plazában.
Ezután támadhatott az a gondolata, hogy eljött az idő a szlovénekkel való leszámolásra: szívassuk most őket egy kicsit. És Haider elkiáltotta magát: Ortstafelsturm! Táblacsata! Egyenesen az alkotmánybírák fülébe. ´ bizony úgy értelmezi az 1955-ös alkotmányt, hogy csak azokon a helyeken kell kétnyelvű táblákat állítani, ahol a kisebbség arányszáma eléri a 25%-ot - szemben a többi tartománnyal, ahol a sorozatos alkotmánybírósági beavatkozásoknak köszönhetően ma már 10% fölött jár ilyen tábla.
Ezzel a véleményével egyébként jó ideig
nem volt egyedül:
az 1955-ben deklarált kisebbségi jogokat szinte sehol nem érvényesítették Ausztriában. Épp ellenkezőleg, 1955 után sebtiben több kétnyelvű iskolát felszámoltak, s erőteljes nyomást gyakoroltak a kisebbségekre, hogy német tannyelvű iskolákban taníttassák gyermekeiket. A alkotmánybíróság csak 1977-ben erősítette meg, hogy 25% fölött érvényesíthetők a kisebbségi jogok: 2001-ig, azaz 25 év alatt ennek ellenére csupán az érintett települések kétharmada kapta meg az őt illető táblákat (vannak köztük karintiaiak is), a kisebbségi nyelvek közigazgatási nyelvként való használata pedig még ennél is sokkalta siralmasabb képet mutat. Haider azt is megpedzette, hogy kevés a lóvé, megeshet, bezárnak majd néhány kétnyelvű iskolát, továbbá fájdalom, de nem képesek garantálni, hogy a szlovént eljárási nyelvként gyakorolhassák a polgárok. S aki mégis kétnyelvű táblákat állítana, annak személyesen vele gyűlik meg a baja - hepciáskodott.
Nem sokkal Mikulás után az alkotmánybíróság virgácsot adott neki: 10 százalék fölött is jár már a tábla. A mágus ekkor jól bevált trükkjéhez, az aláírásgyűjtéshez folyamodott: kérdezzük meg a karintiai népet, köll-e neki kétnyelvű tábla, elvégre demokráciában élünk.
Közben meg szította a szlovéngyűlöletet. Karintiai kis- és nagypotentátok országos lapokban arról zagyválnak, hogy a karintiai osztrák lelket Bécsből nem lehet megérteni. Hogy a helységnevek kétnyelvű kiírása alattomos szlovenizáció, mely úgymond "ősi félelmet" ébreszt bennük: "A tábláik már itt vannak, mindjárt itt lesznek ők is!" A karintiai szlovén értelmiségiek egymásba haraptak. Egyikük, foglalkozását tekintve pszichoterapeuta, a pszichoanalízis szülőföldjén nem átallja azt magyarázni, hogy "a kétnyelvű tábla tükörkép, melyben eredeti identitásunkra ismerünk". Mások a korrupt kisebbségi vezetőket szapulják. Kucan szlovén elnök határon túlra szorult népéért lobbizik.
A sajtó pedig még mindig nem ismeri a leckét: abból és csak abból lesz szenzáció, aminek nincs előzménye. Így aztán előzmények után kutat. Paprikajancsi (német eredetiben: Hanswurst) súlytalannak induló hablatya történelmi távlatokat kap. Tele lesznek a lapok az 1972-es Ortstafelsturm fotójával, melyen néhány nagynémet suhanc kiegyenesített kapákkal és kaszákkal éppen rohamozza az Obersammelsdorf - Zvrhnje Zamanje 2 km feliratú táblát. Híranalízisekben kapcsolják össze a haideriádát a Jugoszlávia szétesése után felébredő osztrák aggodalommal a határon strázsáló új szlovén őrök láttán, az 1946-os AVNOJ-határozattal, 1945-tel, amikor a jugoszlávok Klagenfurtot és Villachot is maguknak követelték, egészen vissza az 1920-as fait accompliig, mikor is a délszlávok elfoglalták Maribort, és "tiszta német" területekre is benyomultak.
És Hanswurst
megtámadta az alkotmánybírósági döntést, sőt magát az alkotmánybíróság elnökét, Ludwig Adamovichot is, mondván, méltatlanul járt el. Ekkor jött csak igazán bele. Újévi bon mot-ként felszólította a karintiai útépítési hivatalt, hogy méltóztasson "németesíteni" (eindeutschen) a közúti táblákat, azaz például Ljubljanát fösse át Laibachra, Bratislavát Pre§burgra s a többi. A hivatal elnöke postafordultával tájékoztatta a vezért, hogy sajna, ez ellentétes volna mind a közlekedési rendet szabályozó törvénnyel, mind egy 1973-as nemzetközi egyezménnyel. Egyúttal ijedten fordult a sajtó felé: ha a vezér nem vonja vissza az utasítást, neki kell kezdeniük a pingálásnak. Beletelt néhány nap, míg a hivatal észbe kapott: az autópályák szövetségi tulajdonban vannak, s a karintiai tartományi hivatal egyszerű szerződéses viszonyban áll az útépítőkkel, ergo törvényellenes utasítás esetén a szerződés egyszerűen felbontható volna. Ám Haider smasszerei a háttérben tovább szorongathatják, a hivatal főnöke a minap már arról beszélt, hogy elkelne egy új, összosztrák "tiszta német" táblás szabályozás. Majd erről is megkérdezzük a népet - böffentette a Paprikajancsi.
Két hete az ügy odáig súlyosbodott, hogy az osztrák alkotmánybíróság napokon át titkolta: több mint 10 órás tárgyaláson végül elutasította Haidernek az elnököt támadó indítványát, s azóta már "gyilkos rágalomról" (Rufmord) cseveg az osztrák publicisztika: meglehet, nemcsak az amúgy nyugdíjba vonuló alkotmánybírósági elnök, de - ha az aláírásgyűjtés is sikeres lesz - az alkotmány kisebbségbarát rendelkezései is elvéreznek a karintiai vezér provokálta csatában. A harcmezőn felvonult az összes politikai szereplő, a média pedig - ugyan szokásosan a jogállamiság és a demokrácia ellenségének, nagynémet provokatőrnek bélyegezte Haidert - mégiscsak "szlovén kérdést" csinált azzal, ahogy kontextualizálta a pojáca kijelentéseit, értelmet adott a demagógiának. A Harmadik Birodalom iránti szunnyadó szimpátiák is azonnal felébredtek: a karintiai Honszolgálat (Heimatdienst) aláírás-gyűjtési akcióba kezdett a "kollektív bűnösség" ellen, harcias jelszavuk: "Einmal muss Schluss sein!"
Mégsem kérdés, hogy a csatában szereplő tábla semmi mást, mint nyers politikai szándékokat takar. A zaj elnyomja a csendes alkudozást a mind ez ideig FPÖ-mentes alkotmánybíróság átfazonírozásáról: Adamovich és egy másik bíró nyugdíjaztatásáról és kék bírákra cseréléséről. És nem kérdés az sem, hogy az alkotmánybíróság buzerálása, a törvényesség relativizálása ("ami tetszik, betartom, ami nem, attól, teszek rátok, eltekintek") és ennek állandó és büszke sulykolása előbb-utóbb nemcsak a kisebbségeket, de a demokráciát és a civil kurázsit is kikezdi.
Kovács Éva
