Mintha nem volna amúgy is éppen elég baj Afrikában, a földrész egyik, néhány éve még kivételesen szépreményű országa is feltartóztathatatlanul robog a politikai káosz felé. Mugabe elnök az egykori erősebbik felszabadítási mozgalomból alakult kormánypárt (ZANU-PF) élén élemedett kora dacára márciusban újra indul az elnökválasztáson, és majdnem mindenre hajlandónak látszik a győzelem érdekében.Anyolcvanas években, miután az országban megszűnt a fehér kisebbségi uralom, Mugabe volt az, aki a gazdasági ésszerűség jegyében tudatosan lassította a földreformot, biztosítva a legjobb minőségű földterületeken gazdálkodó fehér farmok fennmaradását. Ennek nemcsak a gazdaság stabilizálódása lett a hozadéka, hanem a társadalmi béke helyreállása is. Csak két éve, néhány hónappal a parlamenti választások előtt ismerte föl, hogy követőinek türelme fogyatkozóban, bár e fogyatkozás indítékai közül sokak számára pontosan az ő ösztönzése tűnt a leglényegesebbnek. A 2000 folyamán lezajlott, egyre erőszakosabb földfoglalásokat hivatalosan a felszabadítási harcok spontán indulattól hajtott veteránjai irányították, egyre inkább kitűnt, hogy nagyon is szervezett akciókról van szó. Ráadásul ezek a megmozdulások a ZANU-PF aktivistáinak választás-előkészítő, megfélemlítő erőszakoskodásaival párhuzamosan, olykor összefonódva folytak, úgyhogy a politikai indítékok megléte felől senki épeszű embernek nem voltak kétségei (lásd: Magyar Narancs, 2000. április 20.).
A folyamatot némileg nehezítette a harmadik hatalmi ág akadékoskodása: az igazságszolgáltatás nem volt hajlandó lenyelni szó nélkül a törvénytelen kisajátításokat - egészen tavaly októberig, amikorra a zimbabwei legfelsőbb bíróság személyi összetétele teljesen átalakult. A régi bírák sorra lemondtak, részben elvi okokból, részben súlyos, életveszélyes fenyegetések hatására. A helyükre került újonnan kinevezettek pedig már tudták, mi a helyes értelmezése a törvénynek, úgyhogy ők szabad utat adtak a kormányzat lendületes birtokpolitikai törekvéseinek.
Tudni kell, hogy a ZANU-PF távolról sincs egyértelmű egyeduralmi pozícióban: 2000-ben győzött ugyan, de a győzelem távolról sem volt elsöprő - a mindössze háromnegyed évvel korábban alakult, szakszervezeti alapokon nyugvó Demokratikus Átalakulás Mozgalma (MDC) csak öt mandátummal maradt el mögötte, az állítólag meglehetősen széles körű csalások és a már említett megfélemlítések ellenére is.
Talán ezért is gondolta úgy Mugabe az elmúlt hetekben-hónapokban, hogy a márciusi elnökválasztás előtt (amelyen az MDC vezetője, Morgan Tsvangirai az ellenfele) nem árt néhány olyan új törvényt bevezetni, amelyek megkönnyíthetik számára a hatalom megtartását. A bevezetőben említett "majdnem" viszont épp azt hivatott jelezni, hogy ezek a törekvései nem bizonyultak egyértelműen sikeresnek. A választási törvényt úgy akarta módosítani, hogy a szavazóhelyiségekben ne ülhessenek független választási ellenőrök, ülhessenek viszont - nem ott, hanem a börtönben - azok, akiket engedély nélküli plakátragasztáson kapnak. Különösen érdekes eleme az elgondolásnak, hogy a civil szervezeteknek megtiltotta volna, hogy bármiféle tájékoztatást nyújtsanak a lakosságnak a szavazás lefolyásáról, például arról, hogy titkosan kell lezajlania. Ez a tervezet első körben a kormánypárti képviselőkön bukott meg, akik közül túl sokan hiányoztak, amikor szavazni kellett volna a javaslatról. Utóbb egyes részleteit elfogadták. Hogy mi a pontos helyzet, az egyelőre nem világos, mint ahogy az sem került még nyilvánosságra, mennyit vett vissza a kormányzat a médiaügyi elképzeléseiből, amelyek értelmében külföldi újságíró egyáltalán nem tudósíthatna az országban történtekről, a hazaiaknak pedig évente hivatalos működési engedélyt kellene beszerezniük a tájékoztatási minisztériumtól, ha nem akarnak két évre börtönbe kerülni. Lapzártánk idején nem dőlt el annak a szakszervezeti törvénytervezetnek az ügye sem, amely lehetővé tenné az érdekvédelmi szervezetek és a sztrájkok rövid úton történő betiltását.
A rendőrség oszlatási jogkörét szélesítő, az elnök nyilvános bírálatát büntető és egyéb javaslatok sorát még hosszan folytathatnánk, de véglegeset azért nem lehet mondani, mert a jelek szerint Mugabét és környezetét valamelyest fékezi, hogy az elnök időskori ámokfutása lassan a nemzetközi ejnye-bejnye tárgyává válik. No, nem lehet mondani, hogy ne várt volna ki a külvilág: miután a földfoglalások már egy jó éve folytak, Mugabét tavaly márciusban még kellő reverenciával fogadta a francia köztársasági elnök, és a kongói polgárháborús helyzet megoldásán fáradozó státusférfiúként tárgyaltak vele EU-szinten Brüsszelben is. Az egykori birodalmi érintettség és a fehér telepesek származása okán igazából csak Nagy-Britannia vette komolyan, hogy Zimbabwéban nagy a baj, és tavaly ősszel - nigériai közvetítéssel - létre is jött valami megegyezésféle, amelynek értelmében Mugabe visszavett volna a forradalmi lendületből, a britek pedig segítettek volna a földkérdés kiegyensúlyozottabb megoldásában - vagyis ők nyomták volna a lét. Obasanjo nigériai elnök most, a hét végén Zimbabwéban járt, hogy felhívja Mugabe figyelmét a megállapodás létére, de nem tudni, ki mit mondott, és abból mi következik. Az ellenzék mindenesetre azt üzeni, hogy semmi sem történt. Vezetője, Tsvangirai pedig nyilván az újabb letartóztatására vár, ki tudja, hányadikra az elmúlt két év folyamán.
De ő legalább életben van, amit számos követőjéről már sajnos nem lehet elmondani. A háborús veteránok átlagos életkora ugyanakkor egyre alacsonyabb, és újabban friss, zöld egyenruhában tűnnek fel, következetesen laposra verve mindenkit, aki egyenetlenkedik.
- kovácsy -
