Zubin Potok Észak-Koszovó egyik legfontosabb települése. Itt kezdődik az ország vízellátásában alapvető szerepet játszó, Szerbiába átnyúló Gazivode-víztározó és a rá épített villamos erőmű. A szerb határtól Kosovska Mitrovicáig vezető kanyargós úton lépten-nyomon rendőri ellenőrző pontokba ütközünk. A feszültség kézzelfogható.
A még mindig százezres szerb kisebbség vidéke ez. Az út menti kávézóban is a választás a téma. A többség szkeptikus és pesszimista. „Bárki is nyer, mi húzzuk majd a rövidebbet – mondja Milan, a helyiség tulajdonosa –, ha az új kormány kiegyezik Belgráddal a területcserében, Szerbia legszegényebb fertálya leszünk, ha maradunk, itt leszünk páriák, mint eddig.”
Háborús koalíció
Ez a nyomott hangulat érződik mindenhol a megosztott, lerobbant üzemekkel körülvett iparvárosban, Kosovska Mitrovicában is. Az Ibar folyó északi partján fekvő szerb városrész csinosítgatására az utóbbi években ugyan szemmel láthatóan sok pénzt fordított a koszovói állam mellett Belgrád is, munkalehetőségek híján azonban sokan a szerbiai Raškába és Kraljevóba járnak dolgozni. A vállalkozó kedvűek pedig – több százezer koszovói albánhoz hasonlóan – Nyugat-Európában próbálnak szerencsét.
A város déli, albánok lakta részén hasonlóak a gazdasági kilátások. Mégis, akárkit szólaltatunk meg, mindenki a „szerb kérdésről” beszél, a többség szeretne már rendezett viszonyban élni Belgráddal. Nem pontosan ebbéli szándékokról árulkodik azonban a kormány minapi döntése, mely szerint a nemzeti szuverenitás jegyében a rendőri erőkből állandó hadsereget kíván létrehozni. „Csak szimbolikus lépés. Egy pár ezres haderő semmit sem ér az egyre erősebb szerb haderővel szemben. A gazdaságot kellene gatyába rázni. A korrupt politikusokat pedig elzavarni” – mondja egy nyugdíjas férfi a város közepén emelkedő nagymecset lépcsőjén.
A függetlenségét tizenegy éve kikiáltó legfiatalabb európai állam gazdasága viszont sehogy sem működik. Az a kevés, ami működőképes belőle, rendszerint nyugati, elsősorban uniós támogatásokból prosperál. Ám a politikai elit e juttatásokat is rendszeresen megcsapolja. Az elmúlt évtized politikáját fémjelző két vezető személyiség, az 1998–1999-es koszovói háborúban edződött Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) egykori parancsnokai, a jelenleg köztársasági elnök, Haşim Thaçi és a valószínűsíthetően távozó miniszterelnök, Ramush Haradinaj köre valamennyi független szakértő szerint saját hitbizományaként kezeli az országot. Haradinajt az idén háborús bűnök elkövetésének vádjával idézte be a hágai Nemzetközi Bíróság.
A miniszterelnök ezért lemondott hivataláról, így előre hozott választást kellett kiírni. A választás eredményei viszont azt tükrözik, hogy a szavazók, bár továbbra is pesszimisták az ország jövőjét illetően, megelégelték az úgynevezett Háborús Koalíció tíz éve tartó – módfelett korrupt – uralmát. Az UÇK-ból kinőtt Koszovói Demokrata Párt (PDK) a szavazatok 21, a Haradinaj vezette Koszovó Jövőjéért Szövetség (AAK) pedig kevesebb mint 12 százalékát szerezte meg. Ez mindössze 39 helyet jelent a 120 fős parlamentben. S ha még azt is hozzávesszük, hogy kisebb koalíciós partnereik, mint a NISMA, kiestek a törvényhozásból, nagyarányú vereségről kell beszélnünk.
Ami összeköt
Az eddigi ellenzék – statisztikailag feltétlenül – győzelmet aratott. Két közel azonos erőt képviselő pártjának programja azonban elég távol áll egymástól. A legtöbb képviselőt (31) delegáló új formáció az egykori forradalmár diákvezér, Albin Kurti pártja, az Önrendelkezés (Vetëvendosje, VV) lett. A nemzetközi trendekhez igazodó protestpárt olyan neomarxista szervezet, amelynek kapitalizmuskritikája és markáns Nyugat-ellenessége nehezen lesz összeegyeztethető a potenciális koalíciós partner, a Koszovói Demokratikus Liga (LDK) irányvonalával.
Az LDK, amely 30 képviselőjével a parlament második legnagyobb frakcióját alakíthatja meg, mondhatni, a legpatinásabb koszovói politikai erő. A legendás albán államférfi, Ibrahim Rugova gründolta párt hagyományos Nyugat-orientációja azonban nehéz együttműködést ígér a VV-vel. Csak az erőteljes nacionalizmus köti össze őket, de az itt minden politikai erőre jellemző.
Az LDK és a VV koalíciós kormányát a nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkező LDK-s jogász, a 37 éves Vjosa Osmani személyében az első női miniszterelnök vezeti majd, hacsak a szerb kisebbség vezető ereje, a Goran Rakić-féle Szerb Lista – kiegészülve a további tíz, más kisebbségek (goranik, romák, törökök, bosnyákok) számára fenntartott képviselői helyek várományosaival – hatalomban nem tartja az eddigi kormánypártokat. Helyi szakértők szerint ennek jelenleg kicsi a valószínűsége.
Az új kormánynak a korrupció visszaszorítása mellett továbbra is a Szerbiához fűződő rendezetlen viszony kezelése marad a prioritása – távolról sem véletlenül. Szerbia számára ugyanis még mindig elfogadhatatlan az évtizedes status quo – társadalmi szinten még kevésbé, mint a politikai vezetés részéről. A határ túloldalán, a muszlim bosnyákok lakta Novi Pazarban is egyöntetűen elutasítják Koszovó épp tíz esztendeje kialakított függetlenségét.
Belgrád és Pristina kiegyezését keresve az elmúlt években többször is felmerült az esetleges területcsere lehetősége: a szerbek lakta Észak-Koszovóért cserébe Szerbia átadná három déli, albánok lakta városát (Presevo, Medvedja és Bujanovac) és környéküket. Ezt az újabb „országcsonkolást” gyakorlatilag még a nacionalista húrokon mesterien játszó, az elmúlt években autoriter rendszert kiépítő és az ellenőrzött állami médián keresztül megdolgozott szerb társadalom nagy részének támogatását élvező Aleksandar Vučić elnök sem tudta mind ez idáig elfogadtatni.
Ami szétválaszt
A megoldást nehezíti Belgrád új, Pristinával szembeni szövetsége is. A koszovói választásokkal egy időben látogatott Szerbiába a török elnök. Recep Tayyip Erdoğan elsősorban azért orrol Koszovóra, mert az ottani vezetés nem tett eleget az Ankara főmumusának kikiáltott Fethullah Gülen-féle intézmények felszámolására irányuló, cseppet sem tartózkodó török kérelemnek. Sőt, a Gülen-hálózat tovább erősödött – egyedül a neooszmán török politika számára kiemelten fontos térségben. És persze Törökország újabb és újabb beruházásokkal nyomul Szerbiában is – az elmúlt nyolc évben a két ország közötti forgalom kétszázszorosára növekedett. Míg 2015-ben 135 török cég ügyködött Szerbiában, ma több mint 800-nak van itt érdekeltsége az infrastruktúra-fejlesztéstől az energetikán át a kulturális-oktatási szféráig.
Erdoğan mostani látogatásán bejelentette: megkezdődhet a régóta vágyott gigaberuházás, a Duga Poljana–Szarajevó közúti korridor autópályává fejlesztése, amelyet már igazi oszmán projektként interpretálnak errefelé. Ez a hagyományos kereskedelmi útvonal szorosabbra foghatja a nagy muszlim közösséggel bíró (egykori Novi Pazar-i) Szandzsák és Bosznia kapcsolatát, amit egyes itteni politikai és vallási vezetők különben is szorgalmaznak. Belgrád pedig a térségben élő muszlimok pártfogására ugyancsak bejelentkező szaúdi es öbölbeli – ideológiai szinten: vahhabita – befolyás helyett láthatóan teret enged a török ambícióknak. Vučić szerb elnök és Erdoğan közös sajtótájékoztatón jelentette be: Ankara konzulátust nyit a Szandzsák történelmi központjában, Novi Pazarban.
A koszovói választás – véli óvatosan az albán sajtó – talán tisztábbá teszi a közéletet s megélénkíti valamelyest a gazdaságot. Nemzetközi viszonylatban azonban, úgy tűnik, a Balkánon a helyzet változatlan. Kosovska Mitrovicában francia kormányzati támogatással ultramodern hidat emeltek a folyó fölé, amit most az ország feletti kvázi EU-s gyámság keretében olasz carabinierik őriznek. Szabad az átjárás, mégsem sokan sietnek a másik partra.
A nacionalizmus továbbra is mindenkit elválaszt.
(Novi Pazar)
