Magyar Narancs: A napokban a Budapest Fórumon a fenntartható demokráciákról fog beszélni. De hogyan is néz ki a fenntartható demokrácia a jelenlegi politikai környezetben, amelyben – ahogy azt számos írásában elemezte – a demokratizálódási folyamatok nemzetközi szinten is megtorpanni látszanak?
Larry Diamond: A demokrácia világméretű visszaszorulása nemcsak folytatódott az utóbbi időkben, de fel is erősödött. Az elmúlt öt év volt az első olyan periódus az ún. demokratizálódási hullám harmadik szakaszának kezdete, tehát 1974 óta, amikor több ország adta fel a demokratikus rendszerét, mint amennyi arra átállt. A Freedom House mérése szerint az elmúlt év volt a legrosszabb ebből a szempontból. Jóval több ország indult meg visszafelé a szabadságjogok útján, mint amennyi előrehaladt. De a statisztikák helyett elég csak megnézni, mi történik azokban a stratégiailag is jelentős országokban, ahol a demokratikus folyamatok az utóbbi időben váltak kérdésessé.
MN: Melyek lennének ezek?
LD: Először az egyetlen arab demokráciát, az arab tavasz kiindulópontját és legbiztatóbb ígéretét, Tunéziát említeném, ahol épp e napokban politikai puccs zajlik. Ha csak Kaisz Szaíd elnök vissza nem állítja az alkotmányosan választott parlamentet, amire egyébként semmi hajlandóságot nem mutat, megszakad az ország demokratizálódása. Egyértelmű jelei vannak a demokrácia megroppanásának Indiában is, amelyet sokan már nem is tartanak képviseleti demokráciának – szerintem még nevezhetjük annak, habár szélsőségesen illiberális irányba csúszott el. Brazíliában Jair Bolsonaro elnök a korábbi katonai diktatúra hívének tartja magát, és minden eszközzel igyekszik a polgári szabadságjogokat megkurtítani, a jogállami elveket kikezdeni. Azt sem rejti véka alá, hogy a jövő év végi választásokba megpróbál majd beavatkozni. De az Egyesült Államokban is jól láthatóak a gondok például a választási rendszer és annak megítélése körül. A demokráciába vetett bizalom csökkent, miközben a társadalom politikai polarizációja elképesztően felerősödött. A világ jelenlegi négy legnépesebb demokráciája, sorrendben India, az Egyesült Államok, Indonézia és Brazília közül egyik sem teljesít kifejezetten jól, még ha más és más szinten jelentkeznek is a bajaik.
MN: A demokratizálódási hullám harmadik szakaszának az 1974-es portugál forradalomtól a 2005–2006-ig tartó időszakot szokás nevezni. Ennek lezárultával és a váratlanul kirobbanó világjárvánnyal együtt mi az a környezet, amelyben a demokratikus struktúráknak működniük, sőt szerencsés esetben erősödniük kellene?
LD: Beszélhetünk egyfajta illiberális hullámról az utóbbi időben, amelyet erősen ösztönöz Oroszország ideológiai és gyakran anyagi segítsége is, valamint az illiberális államok által egyre nyíltabban folytatott információs háború. Kína pénzügyi eszközökkel igyekszik eltéríteni a demokratizációs kísérleteket, és azt propagálja, hogy a saját rendszere, az autoriter államkapitalizmus stabilabb és sikeresebb alternatíva. Hszi Csin-ping állama ugyanakkor már nem pusztán autoriter, de egyenesen neototalitárius jegyeket mutat. De azért vannak ellenirányú mozgások is, Zambiában például egy népi mozgalom hatására demokratizálódási folyamat indult el, Bolíviában is beszélhetünk a demokratikus értékek visszaállításának különböző formáiról, és akadnak más országok is. De az általános tendencia meglehetősen negatív, ezt nehéz lenne vitatni.
MN: A kétezres évek második évtizede reménykeltően indult: ám az arab tavasz és a posztszovjet „színes forradalmak” néhány éven belül kifulladtak, és egyfajta ellenhatásként épp az autoriter tendenciák erősödtek fel. Mi történt, illetve mi nem történt meg, és miért nem indultak el ezek az országok végül demokratikus irányba?
LD: Nemrég egy cikkemben huszonegy esetet vettem számba, amelyekben megindult valamiféle demokratizálódás, nagyrészt alulról jövő kezdeményezésre vagy a választást övező társadalmi izgalom következtében. Az egyik első ezek közül az iráni zöld mozgalom volt, amely a 2009-es választási csalás után indult el. Ebből a huszonegy esetből alig egy-kettő ért el demokratikus áttörést, ezek egyike volt a most sajnos visszafelé mozgó Tunézia is. Általában a civil mozgalom lendülete tört meg, például az iráni zöld mozgalom vagy a venezuelai szabad választási mozgalom esetében.
Az összkép mégis azt mutatta, hogy elsősorban a megváltozott nemzetközi környezet okolható a sikertörténetek hiányáért. Ez az új nemzetközi környezet bátorítja fel az autokrácia felé tapogatózó vezetőket, akik elvi, pszichológiai és anyagi támogatást is jóval könnyebben kapnak most, mint régebben. Korábban a diktátorok jóval hamarabb meg is inogtak, ha tömeges tiltakozáshullámmal szembesültek – ma magabiztosabban törik le a demokratikus mozgalmakat, hiszen ehhez külső biztatást és segítséget is kaphatnak. Lukasenkát az utóbbi idők legkomolyabb népi tiltakozóhulláma sem tudta elsöpörni, mert az orosz vezetés szilárdan mögötte állt. A politikai és anyagi mellett egyre fontosabb a technikai támogatás is. Azokat a digitális eszközöket, arcfelismerő kamerarendszereket, megfigyelőszoftvereket, amelyek kulcsszerepet játszanak az autokráciák hatalmi mechanizmusában, jellemzően Kína exportálja a világba.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
