Interjú

„Bele kell állni a vitákba”

Larry Diamond politikatudós, a Stanford University professzora a demokráciáért vívott küzdelmekről

Külpol

Szerte a világban visszaszorul a demokrácia, és erősödnek az autokratikus törekvések. De mi az oka ennek a 2000-es évek elejéig tartó felfutás után, és mi fordíthatja meg a folyamatot? A kérdés világhírű kutatóját faggattuk, aki megjelenésünk hetében a főváros, a Political Capital és a CEU által szervezett nemzetközi tanácskozáson vesz részt.

Magyar Narancs: A napokban a Budapest Fórumon a fenntartható demokráciákról fog beszélni. De hogyan is néz ki a fenntartható demokrácia a jelenlegi politikai környezetben, amelyben – ahogy azt számos írásában elemezte – a demokratizálódási folyamatok nemzetközi szinten is megtorpanni látszanak?

Larry Diamond: A demokrácia világméretű visszaszorulása nemcsak folytatódott az utóbbi időkben, de fel is erősödött. Az elmúlt öt év volt az első olyan periódus az ún. demokratizálódási hullám harmadik szakaszának kezdete, tehát 1974 óta, amikor több ország adta fel a demokratikus rendszerét, mint amennyi arra átállt. A Freedom House mérése szerint az elmúlt év volt a legrosszabb ebből a szempontból. Jóval több ország indult meg visszafelé a szabadságjogok útján, mint amennyi előrehaladt. De a statisztikák helyett elég csak megnézni, mi történik azokban a stratégiailag is jelentős országokban, ahol a demokratikus folyamatok az utóbbi időben váltak kérdésessé.

MN: Melyek lennének ezek?

LD: Először az egyetlen arab demokráciát, az arab tavasz kiindulópontját és legbiztatóbb ígéretét, Tunéziát említeném, ahol épp e napokban politikai puccs zajlik. Ha csak Kaisz Szaíd elnök vissza nem állítja az alkotmányosan választott parlamentet, amire egyébként semmi hajlandóságot nem mutat, megszakad az ország demokratizálódása. Egyértelmű jelei vannak a demokrácia megroppanásának Indiában is, amelyet sokan már nem is tartanak képviseleti demokráciának – szerintem még nevezhetjük annak, habár szélsőségesen illiberális irányba csúszott el. Brazíliában Jair Bolsonaro elnök a korábbi katonai diktatúra hívének tartja magát, és minden eszközzel igyekszik a polgári szabadságjogokat megkurtítani, a jogállami elveket kikezdeni. Azt sem rejti véka alá, hogy a jövő év végi választásokba megpróbál majd beavatkozni. De az Egyesült Államokban is jól láthatóak a gondok például a választási rendszer és annak megítélése körül. A demokráciába vetett bizalom csökkent, miközben a társadalom politikai polarizációja elképesztően felerősödött. A világ jelenlegi négy legnépesebb demokráciája, sorrendben India, az Egyesült Államok, Indonézia és Brazília közül egyik sem teljesít kifejezetten jól, még ha más és más szinten jelentkeznek is a bajaik.

MN: A demokratizálódási hullám harmadik szakaszának az 1974-es portugál forradalomtól a 2005–2006-ig tartó időszakot szokás nevezni. Ennek lezárultával és a váratlanul kirobbanó világjárvánnyal együtt mi az a környezet, amelyben a demokratikus struktúráknak működniük, sőt szerencsés esetben erősödniük kellene?

LD: Beszélhetünk egyfajta illiberális hullámról az utóbbi időben, amelyet erősen ösztönöz Oroszország ideológiai és gyakran anyagi segítsége is, valamint az illiberális államok által egyre nyíltabban folytatott információs háború. Kína pénzügyi eszközökkel igyekszik eltéríteni a demokratizációs kísérleteket, és azt propagálja, hogy a saját rendszere, az autoriter államkapitalizmus stabilabb és sikeresebb alternatíva. Hszi Csin-ping állama ugyanakkor már nem pusztán autoriter, de egyenesen neototalitárius jegyeket mutat. De azért vannak ellenirányú mozgások is, Zambiában például egy népi mozgalom hatására demokratizálódási folyamat indult el, Bolíviában is beszélhetünk a demokratikus értékek visszaállításának különböző formáiról, és akadnak más országok is. De az általános tendencia meglehetősen negatív, ezt nehéz lenne vitatni.

MN: A kétezres évek második évtizede reménykeltően indult: ám az arab tavasz és a posztszovjet „színes forradalmak” néhány éven belül kifulladtak, és egyfajta ellenhatásként épp az autoriter tendenciák erősödtek fel. Mi történt, illetve mi nem történt meg, és miért nem indultak el ezek az országok végül demokratikus irányba?

LD: Nemrég egy cikkemben huszonegy esetet vettem számba, amelyekben megindult valamiféle demokratizálódás, nagyrészt alulról jövő kezdeményezésre vagy a választást övező társadalmi izgalom következtében. Az egyik első ezek közül az iráni zöld mozgalom volt, amely a 2009-es választási csalás után indult el. Ebből a huszonegy esetből alig egy-kettő ért el demokratikus áttörést, ezek egyike volt a most sajnos visszafelé mozgó Tunézia is. Általában a civil mozgalom lendülete tört meg, például az iráni zöld mozgalom vagy a venezuelai szabad választási mozgalom esetében.

Az összkép mégis azt mutatta, hogy elsősorban a megváltozott nemzetközi környezet okolható a sikertörténetek hiányáért. Ez az új nemzetközi környezet bátorítja fel az autokrácia felé tapogatózó vezetőket, akik elvi, pszichológiai és anyagi támogatást is jóval könnyebben kapnak most, mint régebben. Korábban a diktátorok jóval hamarabb meg is inogtak, ha tömeges tiltakozáshullámmal szembesültek – ma magabiztosabban törik le a demokratikus mozgalmakat, hiszen ehhez külső biztatást és segítséget is kaphatnak. Lukasenkát az utóbbi idők legkomolyabb népi tiltakozóhulláma sem tudta elsöpörni, mert az orosz vezetés szilárdan mögötte állt. A politikai és anyagi mellett egyre fontosabb a technikai támogatás is. Azokat a digitális eszközöket, arcfelismerő kamerarendszereket, megfigyelőszoftvereket, amelyek kulcsszerepet játszanak az autokráciák hatalmi mechanizmusában, jellemzően Kína exportálja a világba.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.