Az Egyesült Államok újabb BT-határozati javaslata után pár órával közzétett francia-német emlékeztetővel Párizs megerősítette azt a benyomást, hogy az iraki háborús tervek ellenzésével tovább kívánja játszani a "grandeur" feltámasztását célzó játszmát a nemzetközi porondon, Élére állva az amerikai katonai csapást ellenző európai erőknek, miközben Moszkva csöndes diplomáciai húzásokkal igyekszik bebiztosítani magát minden eshetőségre, főként a saját gazdasági érdekeit tartva szem előtt.Tavaly került a francia könyvesboltokba egy érdekes könyvecske Le Cri de la gargouille (A vízköpő sikolya) címmel. A bibliai jeremiádokra emlékeztető hangvételű műben a szerző az "elárvult, bizonytalan, könnyen kiábránduló Franciaországon" kesereg, amely ugyanakkor "ég a vágytól, hogy történelmet írjon". Elérkezett az idő - így a konklúzió -, hogy "lezárjuk ezt a temetési menetet", és előre- ugorjunk, "keményen megvédve pozíciónkat".
A szerző Dominique de Villepin, aki tavaly nyár óta a francia kormány külügyminisztere, egyben Jacques Chirac elnök bizalmi embere: kinevezése előtt éveken át az Elysée-palota mindenható személyzeti főnöke. Bő fél évvel új szerepkörének átvétele után nekiláthatott az idézett könyvben vázolt elképzelés megvalósításának. Ha máskor nem, a január 31-i biztonsági tanácsi ülésen erre Washington is rádöbbenhetett: Villepin ékesszóló, ám határozott felszólalásban utasította el az "idő lejárt" mottójú amerikai érvelést, és aratott nagy tetszést a 15 tagú Biztonsági Tanácsban az iraki ellenőrzések meghosszabbítását szorgalmazó javaslatával.
A "grande nation" régi (értsd: az USA globális érdekérvényesítő politikája előtti) dicsőségének helyreállításán fáradozó Chiracot máris
Mr. Anti-Hegemon
néven emlegeti az amerikai sajtó, gonoszabb (mert koncepció alapján cselekvő) riválist látva benne, mint Gerhard Schröderben. Washingtonban úgy vélik: a német kancellár azon a kényszerpályán botorkál, amelyre a tavaly nyári-őszi választási hadjárat békebarát retorikája sodorta, Schröder az amerikai kormány szemében "vidéki politikus", aki nem képes fölmérni, milyen következményekkel járnak húzásai. "Washington szemében Németország nem alany, hanem csupán tárgy a kontextusban" - adták értésére Angela Merkel CDU-elnöknek, a német konzervatív ellenzék vezérének amerikai tárgyaló partnerei a múlt héten.
Párizs megítélése egészen más. Míg a német vezetőkben az USA stratégái esetlen medvebocsokat látnak, addig a francia elnököt és minisztereit ravasz rókákhoz hasonlítják, akiknek fellépése mögött alapos terv húzódik meg. Ennek központi eleme: Franciaország hatalmi ellenpólust akar képezni Washingtonnal szemben. Ezt Bush és csapata hónapok óta érzékeli abban a berzenkedésben, amelyet Párizs tanúsít az európai ügyekbe történő amerikai beavatkozás láttán, kezdve a NATO keleti bővítésének erőltetésével a török EU-tagság szorgalmazásán át a NATO és az EU egymás elleni kijátszásáig. A francia ellenlábas szerepben január óta az a kellemetlen újdonság Washington számára, hogy Párizs ehhez kiaknázza Németország erejét is. Schröder megítélése persze sokkal kedvezőbb: benne amolyan "megtévedt fiút" látnak Washingtonban, aki a teljes politikai elszigeteltség elől menekült Chirac karjába.
A francia államfőt a német sajtó is már "Európa császára"-ként emlegeti, rámutatva: a februári tömegtüntetések egy iraki háború ellen megerősítették Chiracot abban a nézetében, hogy az idősebb Bush által 1991-ben meghirdetett "új világrendet" semmiképpen sem diktálhatja Washington. Egy "ősi és kiváló nemzet" vezetőjeként Chirac abban hisz, hogy van történelmi küldetése. Példát mutatva szembeszállni az amerikai szuperhatalom egypólusú világával, elvitatva Washingtontól a jogot, hogy a harmadik évezred küszöbén egymaga döntsön háború és béke ügyében.
Chirac egyúttal egy régi gaulle-ista álmot is meg akar valósítani: Európát - francia és német vezénylettel - egyenrangú félként sorompóba állítani az USA mellett. Az amerikaiakkal vívott sikeres erőpróbából az Európai Unió új nagyhatalomként fog kikerülni - remélik Párizsban -, s annak vitathatatlan szóvivője maga Chirac lesz. (Ebbe a francia levesbe "köpött bele" a nyolcak január 30-i felhívása, kiállva az Irakkal kapcsolatos amerikai elképzelések mellett. Az egységes európai álláspont szertefoszlása fölötti frusztráció is motiválta azt a dühös elszántságot, amellyel Chirac kioktatta a kelet-európai aláírókat.) A szóvivői szerep főpróbája a február végén tartott francia-afrikai csúcsértekezlet volt, amelyen a fekete kontinens 45 állam- és kormányfője egyhangúlag támogatta a francia javaslatot Irak békés lefegyverzésére. A BT-beli vétójoggal való többszöri burkolt francia fenyegetés pedig mintha elbizonytalanította volna Washingtont: március 2-án egy amerikai ENSZ-diplomata is úgy nyilatkozott, hogy lehetőség nyílhat a fegyverellenőrzés meghosszabbítására.
Kevésbé látványosan, ám a maga módján eredményesen készülődik Moszkva abban bízva, hogy a Biztonsági Tanácsban az orosz küldött lehet a mérleg nyelve, amennyiben szavazni kell az amerikaiak által szorgalmazott intervencióról. A minden eshetőséget nyitva hagyó orosz diplomácia mottója: Moszkva a játszma végén feltétlenül a nyertes oldalán akar állni.
Négy évvel ezelőtt, a kosovói válság éleződésekor Oroszország magára maradt a Jugoszlávia elleni légicsapások elutasításával. Egyes moszkvai stratégák az akkori orosz magatartást vélik felismerni Párizs és Berlin jelenlegi viselkedésében, föltéve egyben a kérdést: meddig tart ki dacosan Amerika-ellenes álláspontján a két NATO-tag? A Putyin elnöknek súgó szkeptikusok úgy vélik, Párizs az utolsó pillanatban beadja majd a derekát (elvégre a Charles de Gaulle anyahajó is útban van már a Perzsa-öböl felé), Kína pedig valahogyan kivágja magát a csávából, s akkor Oroszország a vétójoggal rendelkező BT-tagok közül egyedül kerülhet szembe az USA-val. Ez kínos volna.
Vlagyimir Putyin a jelek szerint időhúzásra játszik.
Szakítva Borisz Jelcin
álmodozásával, amely szerint Oroszország változatlanul szuperhatalom lenne, az ország korszerűsítésére tette fel tétjét - ez pedig csakis a Nyugat segítségével valósítható meg. Putyin az utóbbi három évben látványosan javította hazája viszonyát mind a nyugat-európai országokkal, mind az Egyesült Államokkal. Ám Irak kapcsán két malomkő közé került: az egyik Párizs-Berlin, a másik Amerika. Ebből a helyzetből kellene nyertesen kikerülni.
Bonyolítja a helyzetet, hogy az amerikai álláspont elfogadása és támogatása ellentétben áll Moszkva iraki gazdasági érdekeivel. Orosz olaj- és gépipari cégek, valamint fegyvergyárak komoly piaccal rendelkeznek Irakban (elég csak egy pillantást vetni a tévéképernyőkön nap mint nap látható iraki harckocsikra és önjáró rakétahordozó lövegekre: mind orosz gyártmányú). Több mint 200 orosz cég van jelen Irakban, és öt orosz olajtársaság szerzett sok pénzért olajfúrási koncessziót. (Egyedül a Lukoil hatmilliárd dollárt fektetett be a nyugat-qurnai olajmező feltárásába. A nemzetközi szankciók feloldása utáni időben az orosz vállalatok évi 600 millió dollár profitot remélnek az iraki üzlettől.) Ráadásul ott van a szovjet időkben felhalmozott iraki adósság: Moszkva igencsak nem venné rossz néven, ha visszakapná a kereskedelmi ügyletek során hitelezett nyolcmilliárd dollárt.
Oroszország attól tart, hogy egy háború és az azt követő bagdadi rendszerváltás nyomán érvényét veszítené az a megállapodás, amelyet Szaddám Huszein kormányával kötött az adósságtörlesztésről, az iraki olajmezők feltárásáról és a kitermelési jogokról. Egyes sajtóhírek szerint az amerikai és az orosz fél már hónapok óta titokban arról tárgyal, milyen garanciákat és ellenszolgáltatásokat nyújtana cserébe Washington, ha Moszkva nem ellenezné a háborút. Amerikai diplomaták olyan ígéreteket emlegetnek, miszerint a majdani bagdadi kormány visszafizetné a Moszkvával szemben felhalmozott adósságot. Az olajmezőkről és az oroszoknak adott koncessziók sorsáról azonban a fenti körök sem tudnak semmit. Vélhetően éppen ezért küldte Washingtonba a minap Putyin elnök az egyik legdörzsöltebb bizalmasát, Alekszandr Volosint, hogy közvetlenül Bush elnöknél próbálja kipuhatolni az orosz tartózkodás árát.
A nyugat-európai háborúellenes front megnyugtatását szolgálta egy másik elnöki emisszárius utazása: Jevgenyij Primakov egykori KGB-rezidens, Jelcin alatti miniszterelnök ma is jó kapcsolatokkal rendelkezik a Közel-Keleten. Kiváló viszonyban van Szaddám Huszeinnel, aki a vizit során állítólag megígérte neki, hogy nem gördít újabb akadályokat az ENSZ ellenőreinek az útjába. Vélhetően ennek is tulajdonítható az a hét végi fordulat, amellyel Irak "rábukkant" évek óta a feledés homályába merült, több tonna anthrax kórokozóra és VX idegméregre, valamint olyan dokumentumokra, amelyek igazolják másfél tonna VX korábbi megsemmisítését. Ez a látványos siker alighanem tovább növeli Putyin tekintélyét Nyugat-Európában - ám ha minden kötél szakad, Moszkva aligha fogja majd pártját Chiracnak és Schrödernek. Az orosz kormány nem fogja útját állni egy Irak elleni háborúnak, még ha aktívan nem is támogatja a Bush-Blair tandemet. Ennélfogva Primakov bagdadi vizitje is inkább csak szimbolikus jelentőségű: általa azt kívánta demonstrálni Putyin, hogy ő igazán mindent megtett egy háború elkerülése érdekében.
Dorogman László
