Külpol

Daniel arap Moi lett a kenyai elnökválasztás győztese, és így idén már húszéves államfői fennállását ünnepelheti. A húsz évből tizennégyet diktátorként regnált végig, az öt évvel ezelőtti és a mostani választás viszont valamennyire demokratikusnak volt mondható. Azt nem lehet állítani, hogy a kenyaiak többsége elalél, ha csak Moira gondol, inkább a komoly ellenjelöltek hiánya miatt és ügyes politikai sakkozgatással sikerül mindig talpon maradnia.

Kosovóban ugyan még nem kezdődött el a háború, a béke viszont már rég elillant, ezért senkit sem szabad hogy meglepjen: a tizenhetedik évfolyamot jegyző konfliktus egyre erőszakosabb és fegyverektől hangos; még a rendezéstől látványosan menekülő szerbiai hatalom is - bár továbbra is a válság legerősebb szereplője - időnként lépéshátrányba kerül.

A tavaly szeptemberben megkezdődött észak-írországi béketárgyalások, amelyeken nemcsak a brit és az ír kormány, valamint az alkotmányos eszközökkel politizáló északír pártok vesznek részt, hanem a republikánus (katolikus) és lojalista (koronahű, protestáns) terrorszervezetek képviselői is, az elmúlt két hétben elkövetett három politikai gyilkosság következtében komoly veszélybe kerültek. Pedig azok, akik e gyilkosságok mögött állnak, összesen nem lehetnek többen két-háromszáz főnél. Ügyes.

A napi események, szenzációk, fegyveres és politikai világdrámák arról szólnak, ami a nemzetközi események folyamában az örvény, a váratlan mély vízi sodrás, a partomlás, a sziklás kanyon. De ha tudnánk kívülről nézni ezt az egészet, semmitmondónak tűnő, siváran unalmas látvány törné le a kedélyt, partvédelmi munkálatok, folyamszabályozó pepecselés, átkelő hajók, biztonságos építésűek, nem süllyednek el, nem robban fel a motorház, órát igazítanak az utasok a precízen betartott menetrendhez. Pedig az alaptörténet ez: a feltartóztathatatlanul előrekúszó globalizáció.

Amíg tartott az apartheid, ha könnyű nem is, de legalább egyszerű volt minden. Volt egy frontvonal, és az az egy kérdés, hogy ki melyik oldalán áll. A fordulat óta azonban árnyaltabb -és persze sötétebb is lett a kép. Szentek fejéről tűnik el a glória, a ruhásszekrények környékén pedig képtelenség aludni az odabent motoszkáló csontvázaktól.

Két héttel ezelőtti beszámolónkat azzal kezdtük, hogy "összesűrűsödtek az események" egykor volt "északi szomszédaink", a csehek háza táján. Nos, ez a bizonyos összesűrűsödés azóta lavinát ellett, ami a hét végére maga alá temette a miniszterelnököt, Václav Klaust s az idén már számos átalakulást átvészelt kormányát.

A jelek szerint elmarad az Öböl-háború megismétlése, pedig még idejében be lehetett volna fejezni ahhoz, hogy a magukra adó elektronikai cégek átállíthassák az ott kipróbált szoftvereket, karácsonyra már akár Szaddám Huszeinnel is nintendózhattunk volna. Na mindegy, majd legközelebb. Bizonyára így gondolja Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is: ő mintha az Irak elleni háborúra és az ilyenkor összekovácsolódni szokott nyugati-arab szövetségre bazírozott volna, amikor eldöntötte, hogy belekavar a közel-keleti békefolyamatba, vagyis abba, ami belőle megmaradt.

Ahhoz képest, hogy a jelenlegi lengyel kormányszövetségnek nincs reális alternatívája, meglehetősen sokáig tartott, amíg megalakult a Szolidaritás Választási Akció (AWS) és a Szabadság Unió (UW) koalíciója. Csaknem négy hétbe telt, mire a feleknek sikerült közös miniszterelnököt jelölniük, további kettőbe, mire összeállt a kormánynévsor. Még ezután is több mint tíz napig gyűrték egymást, mire megszületett a koalíciós megállapodás és Jerzy Buzek parlamenti programbeszéde. Első pillanatban ez annál is furcsább, hiszen a felek nem először kényszerültek egy koalícióba (az AWS-be tömörült pártok egy része, illetve az UW-be egyesült Demokratikus Unió és Liberális Demokrata Kongresszus alkotta a Bielecki- és a Suchocka-kabinetet).

Nemrégiben különös tanácskozás zajlott Jachrankán, egy Varsó melletti üdülőhelyen; témája az 1980-81-es lengyelországi válság volt. A lélegzet-elállító a résztvevők névsora volt: mintha 1820 körül Robespierre, Danton, XVI. Lajos és Bonaparte Napóleon szíves közreműködésével rendeztek volna kerekasztalt a nagy francia forradalomról (a hasonlatért köszönet Kende Péternek).

A forgatókönyv újra és újra ugyanaz. Szaddám Huszein megsérti az Öböl-háborút lezáró ENSZ-határozatok valamelyik pontját, mozgásba hozza a világpolitika katasztrófaelhárító gépezetét, konstatálja a gépezet nehézkességét és működési hibáit, elkönyvel néhány rakétatalálatot, majd kisomfordál a főcímekből, és fegyverkezik tovább. A világ pedig rosszul érzi magát az irakiak sanyarú sorsa miatt.

Összesűrűsödtek az események az európai csatlakozás éltanulóiból immár rosszcsontjaivá izmosodott csehek háza táján. A polgárnak szinte minden napra jut valami sírni-, röhögni-, bosszankodnivaló, és olykor az utcára is kell menni. Tüntetni hol a rasszizmus, hol a kormány ellen. Szakszervezeti megmozdulás, privatizációs probléma, parlamenti pajzánságok, minisztercserék, komoly fordulatok pártpreferenciák tekintetében adódnak számosak. A csehek közben vigyázó szemüket egy emberként vetik a Vojenská Nemocnicére, a Honvéd kórházra, ahonnan az ígéretek ellenére sem engedték haza a hétvégére az orvosok szerint változatlanul rossz állapotban lévő Havel elnököt.

Louise Woodward, az először gyilkossággal megvádolt, majd egy bostoni esküdtszék által alig két hete bűnösnek talált és így életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt 19 éves angol bébiszitter szabad, mint a madár: a tárgyalásvezető bíró az amerikai igazságszolgáltatási gyakorlatban merőben szokatlan módon szembeszállt az esküdtszék döntésével, s a vádat nem szándékos emberölésre mérsékelve 279 napi börtönbüntetésre - azaz éppen a vizsgálati fogságban eddig eltöltött időre - ítélte Woodwardot, aki mindvégig ártatlannak vallotta magát.

A júniusi békekötés után a tádzsik kormány és az egyesült iszlám ellenzék fegyverletételre szólította fel a harcoló csoportokat. A senkinek sem engedelmeskedő Rizvon Szadirov vezette harcosoknak viszont még a november 16-ig szabott fegyverletételi ultimátumot sem hagyták meg gondolkodási időnek, október elején offenzívát indítottak, hogy kifüstöljék őket a Dusanbétól 80 kilométerre keletre fekvő hegyi táborukból.

Kína gazdasági fejlődése túl gyorsnak, technológiai igénye túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy Washington továbbra is a partvonalról nézze a megrendeléseket lekaszáló nyugat-európai és japán cégek "aratását". A kínai elnök szemében olyan őszi Mikulás járt október végén Washingtonban, aki, ahelyett hogy hozott volna ajándékot (politikai engedményeket), gazdagon megrakott puttonnyal távozott a helyszínről.